5.nap és estéje - Vége az unalmas napoknak

A szívem vadul kalapált. Elváltunk egymástól, homlokunkat összeérintettük. Kezei még mindig csípőmön pihentek. Nem mertem rá nézni. Szemeimet lesütöttem. Levegő után kapkodtam, ő pedig csak mosolygott. Megcsókolt, még mindig hihetetlen számomra. Boldog voltam, de nem mertem teljesen bele élni magam ebbe a hihetetlen jóleső érzésbe.  Forgott velem a világ, gyomromban pedig ezer meg ezer pillangó röpködött össze vissza. Többet akartam, akartam még őt. Az érzés mely hatalmába vett erősen szorított, kegyetlenül fogva tartott. Nem tudtam elmenekülni előle, pedig annyira szerettem volna tiszta fejjel átgondolni mindent.

- Mit érzel most? - kérdezte csendesen. Végig simított arcomon. Mindent érzek egyszerre. Szerelmet, izgalmat, szenvedélyt, akartatott, hogy ne dőljek össze, mint egy kártyavár. Karjaiba akarok örökre maradni, hisz csak ő van nekem, de mégis valami visszatart, miközben egy másik erő a karjaiba igyekszik lökni.

- Fogalmam sincs - suttogtam és még mindig nem néztem rá. Szégyelltem magam. Fogalmam sem volt, hogy miért érzek így, egyszerűen csak nem mertem rá nézni. Bűnösnek éreztem magam, hogy csak úgy megadtam magam. Tartani akartam az érzéseim, elfojtani, hogy ne tudja, mi van velem.

- Magadra hagyjalak? - kérdezte csendesen.

- Ne! Jó veled lenni. - hozzá bújtam. A külvilág teljesen megszűnt számomra. Csak ő és én léteztem. Ajkai izét még mindig éreztem a számon és nem tudtam vele betelni. Bátorságot vettem és felemeltem a fejem. Remegtem az izgalomtól. Közeledettem ajkaihoz és megcsókoltam. Bele mosolygott a csókunkba és viszonozta. Nem tudtam mi lesz ezután, de nem is akartam tudni. Csak élni akartam a pillanatnak.

- Szeretsz? - kérdezte csendesen. Olyan jó lenne, azt mondani, hogy igen, de nem tudom azt mondani. Csak ültem vele szembe miközben ő türelmesen, gyengéden simogatott. Várakozva, vággyal teli szemekkel nézett. Nem tudom, kimondani, egyszerűen képtelen vagyok rá. Félek, hogy ennek vége lesz, ha kimondom. Félek, hogy elveszítem, és tudom jól, hogy nem élném túl ezt a csalódást.

- Nem tudom. - sóhajtottam. Bizonytalan vagyok. Ő olyan jó ember és nem tudom elképzelni magam mellette. Nem érdemlem meg őt. Túl meseszerű nekem ez az egész.

- Nem baj. - megpuszilta a homlokom. - Várok rád, remélem tudod? - szemei csillogtak. Sajnáltam, hogy megbántottam, de nem merem bevallani, hogy mennyire szeretem.

- Igen tudom. - rám mosolygott.

- Elvesztetted a csókszüzességed….

YongGuk:

Kézen fogva, boldogan hagytuk el Jessi szobáját. Annyira boldog voltam, hogy végre közelebb kerültem hozzá. Szeretem és most már ő is tudja. Ő a kezdet és a vég, ő rá vágytam és vártam mindig is. Kell nekem, nélküle egy senki lennék újra. Életet lehet belém és most már én is újra élő ember vagyok.  Boldog ő is ettől a csóktól. Le se tudná tagadni. Jó így látni. Nem bánnom, hogy megtettem. Kicsit féltem a reakciójától, de kár volt.  Most már tudom, hogy nem kellett volna ilyen sokat várnom.

Lementünk a nappaliba. DaeHyun már ott ült és anyámmal beszélgetett. Anya szereti DaeHyunt. Mindig olyan jókat beszélgetnek, Dae mindig megneveteti őt. Most is ott ültek a kanapén és nevettek. Irigyelem néha miatta. Én anyával sose voltam ilyen viszonyba. YongNammal és Natashaval elvolt, de velem sose. Engem mindig csak pátyolgatott, amit nagyon gyűlöltem.

- Szia haver! - nyújtottam neki a kezem. Jessi megbújt mögöttem. Csak mosolyogni tudtam rajta. Mint egy félős kiscica. Dae mindent elmesélt a tegnap estéről. Boldog voltam, hogy ismerkedni próbált, de nem akarom, hogy DaeHyunnal. Félek, hogy elveszítem.

- Szia Gukkie! - felállt, viszonozta a kézfogásom és megölelt. - Ő az a szépség? - nézett a mögöttem álló lányra.

- Igen. - mondtam büszkén, magamat kihúzva. És az én szépségem, most már biztos, hogy hozzám tartozik. Arrább léptem.

- Szia! Én vagyok DaeHyun! - mosolygott szerelmemre és meghajolt előtte.

- Szia! Jessi vagyok! - meghajolt ő is. - Hagylak titeket tanulni. - el akart menni, de Dae megragadta a kezét és visszarántotta. Kétségbeesett tekintettel nézett rá a kezére. A szemeim villámokat szórt. Féltékeny lettem. Legszívesebben oda mentem volna és lecsaptam volna barátom kezét Jessiről. Nem szabad félnem. Jessi más és soha sem hagyna el. Bízok benne. Az agyam és a szívem is azt súgja, hogy ez a lány nem olyan lány.

- Eljössz velünk este? - rám nézett Jessi. Látszott rajta, hogy nem tudja, mit feleljen. Nem tudtam mit tegyek. Csak álltam ott és vártam arra, hogy valamit kinyögjön. Reméltem, hogy nemet fog mondani.

- Öhhmmm…

- Na, ne kéresd már magad.

- Sajnálom, de nem. Inkább most itthon maradok. Majd máskor.

- Kár…

Jessi:

Hagytuk őket tanulni és elmentünk YongGuk anyukájával vásárolni. Csendben ültem mellette az autóban. Nem tudtam mit mondjak. Még mindig a csók járt a fejembe és a mámorító percek hatása alatt voltam. Senki se tud róla és ez a legjobb benne. Titkos bűn, amit soha senki se fog megtudni.

- Jól érzed magad nálunk? - törte meg a közöttünk lévő csendet. Hangjában kíváncsiság zengett, szemei mégis egy hangú maradt. Minden egyes alkalommal felkelti a kíváncsiságom ez a nő. Hogy tud ilyen lenni? Nem mutat semmit, de mégis mutat mindent.

- Igen. Hamarosan keresek munkát! - nem szólt csak előre figyelt. Megálltunk, kiszálltunk és bementünk az áruházba. Polcról polcra jártunk. Az emberek, akik elmentek mellettem mind megbámultak, mint ahogy mi szoktuk, mikor ázsiait látunk. Most már tudom, hogy ők mit éreznek olyankor. Nagyon rossz volt és idegesítő. Próbáltam vele nem foglalkozni, így csak toltam a kocsit és elmerültem a gondolataimban. Újra YongGuk karjaiban voltam a képzeletemben. Magamon éreztem illatát, buja, mély hangja pedig fülembe csengett.

- És mit szeretnél dolgozni? - zökkentett ki. Meglepett. Azt hittem nem fogja felhozni a témát, mert nem válaszolt a kocsiba. Meg kell még szoknom, ennek az asszonynak a szokásait.  Nyeltem egy nagyot és próbáltam olyan választ kitalálni, amivel nem tudom megbántani.

- Bármit amit találok. - feleltem őszintén. Fogalmam sem volt, mint kellene dolgoznom. Semmiben sem tudtam elképzelni magam. Táncolni, énekelni szeretnék, de nekem ebben az országban ilyen téren nincs jövőm.

- Felesleges. Mindent megadok neked, amire szükséged van és YongGuk sincs máshogy ezzel. Vigyázzunk rád és megadunk neked mindent. - nem nézett rám. Úgy mondta ezeket a szavakat, mintha egy kisgyerek lennék, mintha az anyám lenne és vitatkoznánk valami hétköznapi, csekély dolgon.  Dacosan ment. Büszkeségébe léptem volna bele?

- Szeretnék dolgozni. Tudom, hogy meg tetszenek mindent adni, de szeretnék dolgozni. Nem szeretnék léhűtő lenni, nem szeretnék ingyenélő lenni. - erősködtem. Nem szeretnék újra függni valakitől, vagy nem szeretném azt, ha azt hinnék, hogy csak ki használom őket.

- Nem vagy az. Nem szeretném, hogy lefáraszd magad, hisz jövőre iskolába kell menned. Most az a dolgod, hogy tanulj meg koreaiul valamennyire, szocializálódjál, hogy jövőre be tudj illeszkedni. Szeretném, ha ma este elmennél a fiúkkal szórakozni. Nem fognak magadra hagyni. - mosolygott rám. Mintha YongGukot láttam volna magam előtt. A mosolyuk ugyan olyan kedves és szép. Mindent elhiszek neki, de akkor is kell egy biztonsági tartalék. Kell egy kapaszkodó, hogyha minden elsüllyed

-  Köszönök mindent. Maga nagyon kedves asszony, ahogy a fia is, de sajnálom, én ezt szeretném. - felsóhajtott. Próbáltam határozott lenni, de nem voltam túl meggyőző. Legyintett egyet és mosolygott. Nem úgy nézett ki, mint aki haragudna és ez kissé megnyugtatott. Talán csak nem akarta erőltetni tovább a témát. De bármi járjon a fejébe én örültem neki, hogy abba hagyta ezt az egészet.

- Olyan vagy, mint YongGuk. - az édességekhez érkeztünk és bele tett a kocsiba pár csokit és cukrot. - Meg kell tanulnod, hogy YongGuk mit szeret és mit nem. - rám nézett. - Fogytál mióta nálunk vagy. - felsóhajtott és elkezdte rázni a fejét. - Jaj, szívem ne tedd velem ezt, mert azt fogom hinni, hogy nem ízlenek az ételeink. - megfogta a karom és magához húzott. -  Na, gyere, válassz valami édességet. - csak néztem rá megilletődően. Megláttam a gumicukrokat és nem tudtam neki ellen állni.

- Azt a pandás gumicukrot kérem, ha szabad.  Imádom a gumicukrot….

Az este hamar eljött. Próbáltam azokból a ruhákból felöltözni, amit magammal hoztam. A tükörbe néztem és siralmas volt az amit láttam. Kisminkeltem magam, megcsináltam a hajam és lementem a többiekhez.  Beszélgettek, nevettek. Oda mentem YongGukhoz és átöleltem hátulról. Megfogta a kezeim.

- Szia! - libabőrös lettem ahogy meghallottam mély hangját.

- Nem akarok menni YongGuk. - suttogtam. - Menjünk fel és bújjunk el. Legyünk kettesbe ma este. - könyörögtem. Megfordított és magához ölelt.

- Jól nézel ki. - suttogta.

- Ne hazudj!

- Kifogytad ezeket a ruhákat. - megpuszilta a homlokomat. Megrántottam a vállam, miután kinyitottam a szemeim. - Holnap el kellene menned, vásárolni.

- De nem szeretnék.

- Nem lesz ruhád.

- Majd hordom a tiedet.

- Jól állna rajtad. - lehajolt és megcsókolt. Viszonoztam. A többiek csodálkozva néztek minket. - Az enyém vagy. Nem engedek egy fiút se a közeledbe ma.