Összejön

Felrohantam a szobámba. YongGuk követett, majd hangosan becsapta maga mögött az ajtót.  Gyors léptekkel közeledett felém és megragadta a karjaimat.

- Tudod te mit tettél!? - kiabálta s gyengéden rázni kezdet. - Tudod te mit mondtál anyámnak? Jessi ebbe nem kellett volna bele szólnod. - mérges volt. Szeme más milyen fényben csillogott, mint ahogy szokott. Kissé megijedtem tőle, de felvettem a kesztyűt, mert én is mérges és ideges voltam.

- Ugyan miért nem? Én rólam is szó van. - kiabáltam. Felsóhajtott és elengedett. Tisztában volt vele, hogy igazam van és azzal is tisztában van, hogy mit érzek az ilyen dolgokkal kapcsolatban. Jól sejtette, hogy ezt a vitát semmi esélye nem lett volna megnyernie.

- Fogalmad sincs, hogy mit tettél. - mondta csendesen. Leült az ágyra. Elé álltam ő pedig megfogta a derekam és magához húzott. Homlokát hasamnak támasztotta, kezeivel pedig derekam ölelte. - Nem akarlak elveszíteni. Kellesz nekem.

- Ahogy te is nekem. Bármit megteszek. - simogattam a fejét. Felnézett rám.

- Most az nem lesz elég. - hangjából aggodalom csengett.

- Nem olyan gonosz anyukád, hogy szétszedjen minket. És hidd el én is erős vagyok. Bármit kér, megfogom csinálni, csakhogy veled lehessek.  - beleültem az ölébe és hozzá bújtam. - Kérlek, ne beszéljünk erről. Ne vitatkozzunk. Szeretnék most kettesben lenni veled úgy, mint a faházban. Hagyjuk a problémákat kívül.

- Rendben…

Lesétáltunk kézen fogva, nevetve. Annyira boldog voltam, hogy ő itt van nekem és végre én is neki. Boldog voltam, hogy nem egyedül vagyok ebbe a világban és, hogy végre találtam egy olyan embert, aki őszintén szeret. Én is szeretem őt és bármire képes lennék, hogy ne veszítsem el. A boldogság mi rózsaszín ködfelhőként vett körbe egy perc alatt elillant. YongGuk nagyijának kiabálására lettünk figyelmesek. Lementünk a nappaliba és magából kikelve üvöltözött a lányával. Sajnos nem értettem, mert koreaiul beszélt, de sejtettem mi lehetett az oka. Mikor meglátott minket abba hagyta és egyenesen hozzám jött. Mint egy felbőszült vadkan úgy közelített felém, fel se tudtam dolgozni a dolgot vagy védekezni, csak azt vettem észre, hogy lekevert egy pofont. Megszeppenve álltam előtte, a fájdalmas részen tartva a kezem. YongGuk közénk ugrott, oldalra kitárt karokkal. Nem mozdultam csak figyeltem mamája reakcióját. Kikerekedett a szeme, arcvonalai még dühösebbé váltak.

- Ellenem fordulsz? A családod ellen fordulsz egy riherongy kurva miatt? Egy európai kurva miatt? - ezt már angolul mondta és nagyon fájt. Az egész ház tőle zengett.

- Nagyi szeretlek, de megkérlek arra, hogy ne mondj rá ilyeneket. Szeretem ezt a lányt. - YongGuk még mindig nem mozdult. Védett engem. Nem mertem szólni semmit se. Nem akartam nagyobb bajt okozni, mint amit okoztam.  YongGuk anyja letörve állt, férje pedig támogatta őt, ahogy YongGuk is engem. Tennem kell valamit, mert ez így nem jó. Ki kell állnom szerelmem mellett és magam mellett. Kiléptem YongGuk mögül.

- Asszonyom! - hajoltam meg a nagymama előtt. Lekicsinyelően nézett rám.

- Nem volt elég? Kérsz még? Hogy mersz te engem megszólítani?

- Sajnálom, ha YongGuk megbántotta önt miattam, de amiket rám mond az felháborító. Nem is ismer, és meg se próbál megismerni. Honnan tudja, hogy milyen vagyok? Nem vagyok kurva. Szeretem az unokáját nagyon is. - mondtam csendesen. Nem szólt semmit. Lehajtott fejjel álltam előtte a padlót néztem mikor hirtelen YongGuk megragadott és a háta mögött landoltam a földön.

- Megtépem ezt a kurvát! Hogy mer velem ilyen tiszteletlen lenni…..

A hó újra hullani kezdet. Ki szerettem volna menni, ugrálni alatta, mint egy kisgyermek, de nem tehettem. Kettesben ültem YongGuk anyjával. A szívem teli volt fájdalmas érzésekkel, agyam pedig egyfolytában járt. Rosszat sejtettem, de próbáltam ezt elkergetni magamtól. Papírok felett görnyedt, szemüveggel a szemén és olvasott valamit. Kínzó csönd lebegett körülöttünk.

- Jessi, keresnek téged. - szólalt meg, de nem nézett rám. - Haza akarnak vinni. - éreztem, ahogy a vér eltűnik a testemből. - Gondolom nem szeretnél haza menni. - rám nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel célozni akar e valamire.

- Nem.

- Tudom jól. Nyugi nem engedem, hogy elvigyenek. Abba te is és YongGuk is bele halnátok. Nos, azt mondtad bármit megtennél, hogy együtt maradhass YongGukkal. - bólintottam. - Nyugi. Nem kérek semmi rosszat, csak annyit, hogy kérlek, hívj anyának és, hogy fogadj nekem szót. Nem szeretném, ha dolgozni mennél. Maradj itthon velem, és én, megtanítalak mindenre, amit tudnod kell erről az országról. Le kell tenned az állampolgári vizsgát, de ehhez meg kell tanulnod koreaiul. - ledöbbentem, de örültem neki, hogy végre valami jó hírt is hallok. Az kicsit fáj, hogy nem mehetek dolgozni, de úgyis ki fogok valamit találni. - Ahhoz, hogy YongGukkal maradj, mindent meg kell tanulnod, mait tudnod, kell az itteni életről. Nem szeretném, ha egy olyan lány lenne mellette, aki nem tud megcsinálni semmit, nem tud a kedvébe járni. Ha nem láttok változást, vagy nem azt teszed, amit kértem tőle, el kell hagynod a fiam.

- Rendben. - bólintottam. Mindent megtennék, azért, hogy YongGuk boldog legyen. Ha ehhez ez kell, akkor ez kell, én készen állok rá.

- Na, mosolyogj már. - nevetett rám.  Egy kis mosolyt húztam a számra, de nem szívből jött. A délután járt a fejembe és a mostani helyzetem. Nem értem, hogy az emberek, hogy képesek a másik embert úgy bántani, hogy nem is ismerik. - Menj, YongGuk valamivel készült neked. - felálltam és meghajoltam.

- Sajnálom a délutánit. Nem akartam tiszteletlen lenni az anyjával.

- Nem voltál az. Ő ilyen sajnos, főleg az európai emberekkel. Ne törődj vele. Meg fog békélni. Hadd nézem az arcod. - közelebb mentem hozzá és felé fordítottam. - Szhhh…. - sziszeget. - Ez nagyon csúnya lesz holnapra. Már elkezdett belilulni. Ezt a lányomnak kellett volna kapnia, nem neked. Ő ment anyuhoz árulkodni. Menj le a konyhába és kérjél rá jeget. Habár szerintem már nem sokat fog neki használni. Holnap adok majd alapozót, mert el kell mennünk, vásárolni.

A következő hetek kínszenvedés volt. YongGukkal alig tudtam együtt lenni, mert az egyetemre minden nap be kellett mennie. Este mire hazaért már hulla fáradt volt, ahogy én is. Minden egyes nap keményen tanultam a nyelvet és a történelmet. Nehéz, de tudom jól, hogy meg kell csinálnom. YongGuk mamája se könnyíti meg a dolgomat. Minden nap át jön és szid, vagy csak keresztbe tesz nekem úgy, ahogy éppen tud. Próbálok közeledni felé, de ez sajnos esélytelen. Ilyenkor inkább a nyelvtankönyvbe bújok és próbálom megfejteni ennek a népnek furcsa és bonyolult nyelvét kisebb sikerrel. Már lassan egy hónap telt el, mióta eljöttem otthonról. Nem hiányzik. Néha facebookon megnézem a többieket, hogy hogy vannak, és mit csinálnak, de mostanában egyre kevésbé. Az itteni dolgok jobban lekötnek, és már egyáltalán nem érdekel a múlt. A jelen problémái teljesen elfelejtettek velem mindent. A táncot is elhanyagolom, pedig ezért is jöttem ide. Nem tudok gyakorolni és céget se kerestem, akik esetleg megnéznének. YongGuk köti le a napjaim minden egyes percét, és a közös jövőnk tervezgetése, az hogy miképpen tudnánk boldogan élni.

YongGuk lépett be a nappaliba. A könyvek feledt görnyedtem és próbáltam megoldani a feladatott, amit adtak. Eltemetkeztem a betűk és jelek sokaságába.

- Szia kicsim. - szólt csendesen az ajtóból állva. Felkaptam a fejem és rá mosolyogtam. Este volt már és látszott rajta mennyire nyúzott. Felugrottam és felé rohantam, majd átöleltem.

- Szia! - szorítottam magamhoz. - Nagyon hiányoztál.

- Veszem észre. - nevetett és magához ölelt. - Tanulsz? - kérdezte mikor kissé eltávolodtam tőle.

- Igen. Reggel óta. - húztam ki magam büszkén. Szemei felcsillantak, mintha valami kis gonosz tervet eszelt volna ki.

- Itt az ideje, hogy pihenj.

- Fáradt is vagyok, de látom, hogy te is. - megsimítottam az arcát. Bólintott.

- Egy óra van vacsiig és el szeretnék bújni veled addig. - felkapott. Hangosan kezdtem el nevetni, ahogy megpördült velem. - Szeretném, ha kényeztetnél, mert nagyon el vagyok árvulva mostanában. - megpuszilta a homlokom.

- YongGuk, tegyél le!!!! Tanulnom kell. - nevettem hangosan.

- Nem érdekel. Te! Én! Ágy! Most!