2014. december 16., kedd

Vágyak



- Miért nem mész el? Bármikor megteheted! Én ezt a helyedben már nem bírtam volna tovább. De te mégis itt vagy. Most is itt fekszel a karjaimba és nem mozdulsz. Nem futsz, nem menekülsz. Nem keresed a kiutat, a menekülés lehetőségét. Csak szenvedsz tovább mosolyt erőltetve arcodra. Tudom, hogy fájnak a szavak, tudom jól, hogy minden este sírsz, hogy valami változzon, de te mégis itt vagy. Miért? Miért nem menekülsz? Miért nem keresel egy olyan helyet, ahol boldogabb lehetnél?
- Mert te itt vagy. Én itt érzem magam boldognak. Nem vágyok másra, nem kell más. Ha a karjaidban lehetek, minden rosszat elfelejtek. Nem érdekel a nagymamád, sem a nővéred. Te kellesz nekem. Te vagy az én hősöm. Ha sírok, ha nevetek, ha bántanak, ha szeretnek, akkor is te vagy a hősöm, te vagy mellettem. - továbbra is a földön ültünk.  Én a lábai között, hátamat neki döntve mellkasának, ő pedig magához ölelt, simogatva felső karomat, meghittebbé téve a perceket, az együtt töltött időt. - Nem tudnálak itt hagyni. - suttogtam rekedtes hangon. - Bele halnék a gondolatba, hogy te itt maradsz egyedül, szomorúan. Találnál valaki mást, aki szintén csókolna és ölelne, de én önző akarok lenni és nem engedem, hogy más is megkapjon téged. Ha elmennék, ez hozna vissza. Visszarántana a tudat, hogy te hogy maradtál itt. Árván, egyedül, kétségbeesetten. Szeretlek, és nem tudlak elveszíteni. - lehajolt hozzám és megcsókolt. Oly szenvedélyesen, és oly gyengéden, mint még soha. Szédültem a drogként ható élvezettől. Bódultságomba hangokat hallottam, mely az ő torkából próbált kitörni. Halk, elfojtott sóhajok melyek egyre több gyönyört ígértek.
- Szeretlek. - suttogta mikor alig engedte el ajkai ajkaimat.
- Én is YongGuk.

2 hónap múlva:

A tavasz gyenge fuvallatként jött el mely belopta magát, minden ember szívében. A vágy mely már rég óta ott él bennem, most látszott kitörni belőlem. Most engedtem meg neki, hogy utat törjön magának. Egyre több feszültség, stressz és egyre több szenvedély halmozódott fel bennem. Meg akartam neki mutatni mennyire szeretem és el akartam felejteni a borzalmas, szürke hétköznapokat. A mamája megint rám szállt az nap. Ő szokás szerint az egyetemen volt és tanult, ahogy én is otthon. Anyukája nagybevásárláson volt, mikor a mamája leült mellém a nappaliban. Sasként figyelte a füzetet, amibe írtam, és én észre se vettem a laptetején a firkát, amit még előzőeste YongGukkal firkáltunk bele.

YongGuk:  I need you baby baby baby…
Jessi: Héé ez teen top szöveg. Nem ér lopni.
YongGuk: azt még se mondhatom, amit jelen pillanatban gondolok.
Jessi: Mert mit gondolsz?
YongGuk: Menjünk fel és megmutatom.

- Szereted?
- Tessék? - kaptam fel a fejem YongGuk nagymamájának, számon kérő hangjára.
- Szereted? - bólintottam.
- Mindennél jobban. - megrántotta a vállát, majd fintor húzódott a szájára.
- Ezt már nagyon sok lány mondta neki. Te se vagy különb. - fel akart állni, de megragadtam a kezét. Lenézett rám dühös szemmel, torkomba pedig szívem dobogott.
- Ha nem szeretném, nem tanulnék azért, hogy vele lehessek. Asszonyom, kérem fogadjon el. Fogadja el, hogy szeretem az unokáját és ismerkedjünk meg jobban. - lehajtott fejjel ültem előtte. Nem tudtam több szót kinyögni. A szívem összeszorult a tudatra, hogy ő nem akarja boldognak látni mellettem YongGukot. Én csak boldognak akarom látni és végre én is boldog szeretnék lenni. Szenvedek. Ki akarok szabadulni ebből a testből, de nem tudok. Elmenekülnék, de Yongguk szerelme mindig visszaránt, mikor már épp kezdem feladni. Ő az én váram és támaszom. Ösztönöz és véd.
- Szánalmas vagy. - suttogta méregként szavait. Képek villantak be a fejembe, ahogy az osztálytársaim bántanak, én pedig ahelyett, hogy kiállnék magamért, elbújva sírok a lány WC-be. Igen tényleg szánalmas vagyok. Most is legszívesebben elbújva sírnék, de nem tehetem. - Tűnj el YongGuk közeléből…
Rabul ejt az illat, mely ő belőle árad és lengi körbe a tavaszi napfénybe úszó szobát. Ajkai járnak, miközben mosolyra húzódott. Szemei csillognak a boldogságtól és az élnivágyástól. Teste tökéletes. Pólója valahol a szoba padlóján hevert, ő pedig fesztelenül járkált előttem. Élvezte, hogy csak őt figyelem és iszom a látvány. Hangja eltompult, nem fogtam fel semmit sem a szavaiból. Izmai rabul ejtettek és már nem akartam mást csak, hogy magamon érezhessem. Hirtelen előttem termett. Kábán néztem rá. Szívem egyre hevesen dobogott ő pedig lehajolt és megcsókolt. Az én hősöm, az én szerelmem. Tökéletes férfi és csak az enyém. Mellette gyermek vagyok. Önmagam vagyok és ő ezt nem bánja. Élvezi, minden egyes percét mikor gyermetegesen viselkedem. Szeret így, és nem néz rám rossz szemmel. Letérdelt elém nem szakítva meg a csókot. Magához ölelt én pedig nyakába karoltam. Magamon éreztem egy kis részét, de én többet akartam. Lassan hátra döntöttem, majd pár másodpercre megszakadt csókunk, míg rá ültem. Újra egymás ajkain csüngtünk, mint alma a fán és a világ mi körbe vett minket teljesen megszűnt. Szeretem ezt a fiút. Az övé akarok lenni és az övé is leszek.
- Jessi. - morogta szenvedélytől rekedtes hangon. - Szeretlek.
- Én is YongGuk. Kérlek vigyázz rám. - suttogtam félelemmel vegyült hangon.
- Megígérem. Most és mindörökké, vigyázni fogok rád. - maga alá gyűrt és újra egymás rabjai lettünk.




YongGuk:

Izzadtan, kimerülten löktem az utolsókat. Vége volt. Behunytam szemeim és darabjaimra törtem. Minden izmom megfeszült. Szerelmem szaporán kapkodta a levegőt, majd mikor már újra teljesnek éreztem magam lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Nem így terveztem ezt a délutánt. Más terveim voltak, de nem bántam meg. Lefeküdtem mellé és betakartam magunkat. Hozzám bújt, mint egy kiscica, és nem mert megszólalni. Jól döntöttem, mikor visszaírtam neki. Jó döntöttem mikor ajándékot adtam neki, hogy eljöhessen ide. Jól döntöttem, hogy megmentetem az életét. És jól döntötök most is mikor kiállok mellette, szembefordulva nagyanyámmal. Szeret és én is őt. Mellkasom kezdte el simogatni vékony, hidegujjaival. Libabőrős lettem a jól eső érzéstől. Lenéztem újaira, majd ő rá. Szemei mellkasomra irányultak, arcán boldog mosoly nyugodott. Szeretem mikor ilyen, nyugodt és boldog, ártatlan kisgyermek tükröződik vissza. Megfogtam a kezét, felemeltem a számhoz és megpusziltam, majd vissza tettem mellkasomra.
- Mire gondolsz most? - kérdeztem tőle csendesen.
- Nem bántam meg. - suttogta egy kis szünet után. A könnyek jutottak eszembe melyeket próbált vissza szorítani. Megcsókoltam, hogy ne fájjon neki, de tudom jól, hogy ez fájdalmán nem enyhített. Boldog vagyok, hogy nekem adta oda magát, és csak is nekem.
- Én sem.
- Az ágyneműd….
- Felejtsd el! Nem számít. Csak te számítasz. Köszönöm. - felnézett rám.
- Mit?
- Hogy nekem adtad a kincsed…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése