- Vágyakozol még? - kérdezte
csendesen YongGuk mikor kettesben ültünk az ebédlőben. Bele kortyoltam a
narancslevembe és rá néztem. Nem tudtam, hogy érti, miért kérdezi. Mire vágynék
még? Meg van mindenem, amit pedig szeretnék, azt ő nem tudja nekem teljesíteni,
hisz lehetetlen a rossz emlékeket eltörölni. Nem kell semmi már tehát. Ő itt
van nekem és ez elég.
- Nem vágyakozom. - mondtam
csendesen. A tányéromon lévő reggelit szuggeráltam, mintha el akarnám tüntetni
onnan. Nem volt étvágyam.
- Anyám szerint el kellene menned,
vásárolni. - nem nézet rám, de arcán fintor volt. Megette az utolsó falatot és
rám nézett, majd a tányéromra. - Többet kéne enned. Beteg leszel. - korholt, de
nem nagyon érdekelt. Megrántottam a vállam.
- Nem vagyok éhes. - motyogtam. -
Majd elmegyek munkát keresni, és ha lesz munkám, akkor majd vásárolok. - kicsit
bátrabban mondtam, de féltem, hogy meg fogom bántani a kijelentésemmel.
- És mit szeretnél dolgozni? -
kérdezte érdeklődve, de nem tudtam eldönteni, hogy most gúnyból teszi, vagy
tényleg érdekli. Olyan furcsa lett hirtelen. Mintha valami rosszat tettem
volna. Csak néztem rá. Néztem a szemeit, néztem az arcvonásait. Semmi sem
változott meg rajta, csak a hangszíne.
- Nem tudom. Mindegy mit kell
csinálnom csak, dolgozzam. - csendbe maradtam és magam elé meredtem. Elbújtam a
gondolataim között. Nem akartam abba a pillanatban ott ülni előtte, mert úgy
éreztem, hogy ebből az egészből egy hatalmas nagy veszekedés lesz. Olyan sok
mindent köszönhetek neki, de mégis most már szeretnék egyedül boldogulni
félig-meddig.
- Megadunk neked mindent. Nem kell
elvállalnod piti, megalázó munkákat. - kezei az asztalon voltak. Ökölbe
szorította őket és hatalmas szemekkel nézett lefelé. Mérges lett volna?
Fogalmam sem volt, de nem akartam magamat hagyni. Ki kell állnom azért amiben
hiszek.
- Nem! - emeltem fel a hangom. -
Dolgozni szeretnék és azt a pénzt szeretném költeni amit én keresek meg. -
határozott voltam és vagyok is. Nem akarok olyan lenni, aki rá van kényszerülve
a másikra. Nem akarok többé esetlennek tűnni az emberek szemébe. Nem akarom,
hogy bántsanak és megalázzanak. Erősnek akarom magam mutatni, még akkor is, ha
nem vagyok az.
- Jessi! - sóhajtott. Tekintette
meglágyult. Hirtelen újra az lett, aki volt. Csak segíteni akar nekem,
tisztában vagyok vele, de meg kell tanulnom a magam lábán állni.
- Nem YongGuk! - felálltam. -
Ehhez tartom magam és így is lesz. Ezt akarom. - YongGuk csalódva nézet rám.
Végig futhatott valami az agyán, de nem szólt semmit. Kimentem az ebédlőből és
a szobámba mentem. Leültem az ablakkal szembe és a téli utcát fürkésztem. Kezeim
remegtek, szemembe pedig könnyek jelentek meg. Hiányzott az a lány, akinek
régen olyan sokat jelentettem. Ott hagytam egyedül abban a kegyetlen világban.
Előjöttek régi érzelmek. Egyedüllét, félelem, akaraterő, amit elnyomnak mások.
Mindenki irányítani akart. Most nem fogom engedni. A magam ura akarok végre
lenni és holnaptól neki is láttok…
YongGuk:
Csak ültem magam elé bámulva,
lesokkolva. Akaratos lány ezzel tisztában vagyok, dehogy ennyire ragaszkodjon
ahhoz, amit elképzel. Lassan, nagyon lassan megnyílik nekem, megmutat magából
mindent, amire kíváncsi vagyok. Tudni akarom mire képes, mit tud megtenni. Meg
van mindenhez az adottsága. Elszánt és ez nagyon tetszik benne. Bátor, hisz
kérdezés nélkül, búcsú nélkül ott hagyott mindent, és eljött ide hozzám a világ
másik végére. Nem is ismert és még most se eléggé, de eljött és itt van velem.
Tisztelem ezt benne. Mer élni és akar is, most már látom. Nem lehetek hozzá
erőszakos, mert csak elmarom magam mellől. Vissza kell magam fognom, de annyira
szeretnék segíteni rajta. Egy hang azt mondja a szívembe és az agyamba, hogy
hagynom kéne, hadd bontakozzon ki. Erős lány csak én nem akarom elfogadni.
Anyám jött be. Leült velem szembe, ahol
párperce még Jessi ült. Aggódva nézte szomorkás arcom. Össze fogta magán a
kardigánt és hátra dőlt a széken. Nem vette le szemeit rólam, és tekintette
annyira a szívembe mart. Biztatóan mosolyogtam rá, de utána újra le voltam
törve. Nem tudtam elképzelni, hogy mi járhat a fejében. Talán bele tapostam a
büszkeségébe. Ő is büszke, mint ahogy én. Én se szeretném, ha másra lennék
szorulva. Magányosnak érezheti magát itt és talán ez az egyetlen kapaszkodója.
Nem akarom, hogy kiszolgáltatottnak érezze magát. Annyira szeretném, ha boldog lenne, de
fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Lépjek? Vagy álljak egy helybe? Ha állok, el
fogom veszíteni. Megun és talál mást. Lépnem kéne, de mi van, ha ő nem úgy
tekint rám. Fogalmam sincs, mit csináljak, de ebbe bele pusztulok.
- Megtettétek? - kérdezte
csendesen anyám. A szívem egy hatalmasat dobbant a gondolatra, hogy Jessi meg
én, de ezt gyorsan elhessegetem magamtól, hisz tudom jól, hogy ez lehetetlen.
Arcomba vér szökött. Megráztam a fejem. Tudom miért kérdezte. Azt hiszi, azért
vagyok ennyire letörve. Én lennék a világ legboldogabb embere, ha már tisztában
lenne Jessi az érzéseimmel.
- Azt hiszem megsértettem. -
suttogtam. Anyám kérdően tekintett rám.
Legyintettem. - Dolgozni szeretne. - mosolyogtam és valamiért büszkeség töltött
el hirtelen. Jessi megcáfolja a nagyit. Minden nap az ellenkezőjét csinálja,
mint amit nagyi mondott. Bárcsak itt lenne és látná, hogy nincs igaza és ez a
lány bármit megtenne azért, hogy ne higgyék azt, hogy ingyenélő.
- Tudod jól, hogy nem fog munkát
kapni. - mondta csendesen.
- Tudom anya. - sóhajtottam.
- Kicsim mikor ide hoztad túl
sokat reméltél. Azt hitted, hogy majd minden jó lesz, minden szép lesz. Nem
számoltál azzal, hogy ő egy idegen kultúrából jött, más felfogással. Nem ő lesz
a feleséged, ne remélj hozzá túl sokat, hogy majd ti együtt lesztek. Azt se
reméld, hogy majd be tudod törni, mint egy lovat és azt fogja tenni, amit te
mondasz neki. Egy hónapot adok fiam. Egy hónap múlva ez a lány itt fog téged
hagyni, mert ezt nem fogja bírni. Ő nem ilyen helyről származik. Neki ez
idegen. Dolgozni akarna akkor is, ha milliói lennének.
- Anya! - szóltam közbe. - Nem
érdekel. Én szeretem őt! Nem fogok lemondani róla. Segíteni fogok neki bármi
áron. Te is ezt tennéd a helyembe anya! Te is ilyen vagy! Tudod jól, hogy nem
tudom nézni, ha egy ember szenved és ő már eleget szenvedett. Keresni fogok
neki munkát a tudta nélkül és lehetőleg olyat, ami jól fizet.
- Fiam! Azt hiszem jó hatással van
rád, de vigyázz ne ess át a ló túl oldalára. Nagyon kedves, értelmes lány, de
még alig ismered. Mi van, hogy ha csak látszat az egész? Mi van, ha át fog
verni? Nem akarok ellene beszélni, mert tényleg nagyon imponál nekem ez a lány,
de az anyád vagyok és egy anyának az a dolga, hogy aggódjon. - aggódva
tekintett rám. Én csak mosolyogni tudtam.
- Szeretek anya! Ő nem olyan lány,
mint Hyorin volt. Nem lesz semmi bajom.
- Nagyon remélem kicsim és azt is,
hogy nem fogsz bele pusztulni idegileg.
- Anya, most vagyok a legboldogabb…
A lány a szobájában ült az ágyon.
Gondolkodott. Tanulnia kell. Meg kell tanulnia koreaiul, meg kell tanulnia
megérteni az itteni embereket. Arra a jóságos asszonyra gondolt, aki YongGuk
édesanyja. Csak segíteni akart neki, de ő nem élt vele. Büszke még mindig.
YongGuk segítségét elfogadta akkor, mert rászorult, de most már nem. Csak élni
szeretne ezentúl, megbélyegzés nélkül. Szerelemre vágyik most már rá jött, ez
az egyetlen vágya. YongGuk minden vágya megtestesítője, de nem tudja, hogyan
mondhatná meg neki. Szeretne vele lenni éjjel- nappal, de nem mer. Fél a
csalódástól.
A fiú benyitott hozzá. A lány
hallotta, de nem mozdult. Azt szerette volna, ha YongGuk teszi meg a lépéseket,
ő pedig csak mozdulatlanul várja, az ő hős lovagját. A fiú felült mögé az ágyra
és magához ölelte. Jessi belekapaszkodott a fiú karjaiba, fejét pedig a
mellkasának döntötte. Mindketten
megnyugodtak egymás karjaiba. A lány behunyta a szemeit és egy halk szerelmes
dallam járt a fejében. A fiú sem volt ezzel másképpen. Sokáig ültek csöndben,
egymás karjaiban. Titkos pillantásoknak, sóhajoknak, gondolatoknak vége
szakadt. Eltűnt minden, ami titkos volt. Most már csak a nyilvánvaló van jelen.
Szeretik egymást és most már nem akarják érzéseiket rejtegetni, egymás elől.
DaeHyun megérkezett. Becsengetett
a házba és bentebb ment. Üdvözölte YongGuk szüleit, majd elindult YongGuk
szobája felé. Elment Jessi ajtaja előtt, ami résnyire nyitva volt. Benézett
rajta és látta, ahogy YongGuk, Jessi ajkait simogatja ajkaival…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése