2. nap

- Hova viszel? - kérdezte kíváncsian és izgatottan. A kezemet fogta és húzott maga után a forgalmas utcán, a jeges járdán. - YongGuk, mond el! Kérlek!

- Meglepetés már mondtam. Na, gyere! Jó lesz, megígérem. - csendbe maradtam és próbáltam tartani vele az iramot. A napom eddig tökéletes volt. Elvitt pár szép helyre, megmutatott néhány nevezetséget és a kedvenc helyeit is megmutogatta. Jókat beszélgettünk és hülyéskedtünk. Sose éreztem még magam ennyire jól, mint ezen a napon. Mellette egyszerűen csak boldog vagyok, és nem törődök semmivel se. Észre se vettem, hogy az idő, hogy elszaladt. Nem érzékeltem a külvilágot csak ő volt és én.

- YongGuk el fogok esni. Nagyon csúszik.

- Nem fogsz, csak ne nyafogj.

- Nem is nyafogok. - nem szólt semmit. Csak mentünk, ő pedig húzott magával. Megálltunk pár sarok után. Levette a sálját és közeledett vele felém. - Hééé… - hátráltam. - … te azzal mit akarsz? - emeltem fel a kezem tiltakozás képen.

- Shhh… mondtam, hogy meglepetés lesz. Nem láthatod csak akkor mikor már oda értünk. Na, gyere ide. - oda léptem hozzá kissé bizonytalanul, ő pedig bekötötte a szemem.

- Te vagy az első, akinek ezt megengedem. - megpuszilta a homlokom és újra elindultunk. - YongGuk, ha elesek, megverlek. - fenyegettem, de nem voltam túl meggyőző, mert elnevettem magam.

- Nem fogsz elesni. - próbáltam lenyugtatni magam. Vettem egy nagy levegőt és rá hagyatkoztam. A külvilág zaja felerősödött. Halottam a járókellők kabátjainak halk neszét, az autók dudái hangosabban szóltak, minden halk, titkos szót jobban halottam. Azt éreztem, hogy a város elnyelt én pedig vakon sétálok benne. Mintha a levegőbe jártam volna. A hangokon kívül nem érzékeltem semmit. A sálról YongGuk illata becsempészte magát az orromba és tüdőmbe, és szívem nagyot dobbant a felismeréstől. Tegnap este mellette aludtam és reggel az ő illata rajtam volt, mintha megbélyegezett volna, hogy én hozzá tartozom. De szép is ez a gondolat. Nem lehetek szerelmes belé ennyi idő után, de mégis azt érzem, hogy kell ő nekem és nélküle nem tudnák élni. Talán csak egy fellángolás. Megállt én pedig neki ütköztem a hátának. Megfordult és levette a sálat a szememről. Lassan kinyitottam a szemem és körbe néztem. Egy parkban voltunk. A hó elfedett minden padot, a fák ágait terhelte, vakítóan fehér volt minden. Egy- egy madár ugrált a hóba élelem után kutatva. A kisszökőkutak fóliával voltak letakarva, így védve meg a fagytól. Messzebb pár gyerek szánkózott, hógolyózott és hóembert építettek. Csodálatosan szép volt a park, de lemertem fogadni, hogy tavasszal még szebb. YongGuk felé fordultam.

- Hatalmas és gyönyörű hely. Köszönöm, hogy megmutattad nekem. Ezek a fák, olyan szép nagyok, és csodálatos, hogy Seoulnak van egy ilyen része. - magamhoz öleltem YongGukot. - Innen minden ki van zárva, ami modern. Olyan,mintha egy mesebeli erdő lenne.

- Azt hittem hülyének fogsz nézni, mikor leveszem rólad a sálat és ez fog fogadni, de ezek szerint nagyon tetszik neked.

- Még szép és tudod miért?

- Nem. - lehajoltam és gyúrtam egy hógolyót.

- Ezért! - YongGukhoz dobtam és elindultam futva a játszó gyerekek felé. Követett. Elcsúsztam és bele estem a hóba. Pillanatok alatt ott termett és elkezdet betemetni a hóba. - Hééé….!!! - nevettem és próbáltam magamról leszedni.

- Visszakapod kislány. - nevetett ő is.

- De ez így nem ér.

- De-de

- De te erősebb vagy.

- Ez van tökmag! - nevetett.

- Meg fogok fázni.

- Akkor majd ápollak.

- Ne, csak azt ne. - leszállt rólam és felsegített. Meglöktem YongGukot és most ő esett bele a hóba. Ráültem és elkezdtem mosdatni. A fejét fordítgatta jobbról balra, balról jobbra, hogy ne sikerüljön, illetve kezemet fogta, de így is kapott egy keveset. Abba hagytam. Elengedte a kezem, de nem szálltam le róla. Megfogott és magára húzott. A mellkasán feküdtem, lábaimmal öleltem, ő pedig magához ölelt szorosan. Nem értettem az egészet, de jó volt így feküdni. Percek teltek el, mi pedig szótlanul voltunk így. Nem kellettek a szavak, elég volt a csend és a békesség.

- Lassan haza kell mennünk. Jön a mami hozzánk. - sóhajtott. - Tudnod kell róla valamit. - felültem és ijedten tekintettem rá.

- Mit?

- Nem fog jó szívvel fogadni, ahogy Natasha sem. Ez hosszú történet. A lényeg az, hogy nagyon rasszisták. - látszott rajta, hogy nagyon szégyelli a dolgot. Ezen nincs mit szégyellni, én már csak tudom. Én is ilyen környezetből szabadultam ki. Ha tudnák a nevelőszüleim, hogy hol vagyok és milyen emberrel, értem jönnének, és hajamnál fogva rángatnának vissza.

- Túl fogom élni, nyugi. - mosolyogtam rá. - Mamád is tud angolul?

- Abban az időben, mikor az amerikaiak itt voltak, tanult, mert olyan helyen dolgozott. Tud, csak az a kérdés, hogy hajlandó lesz e megszólalni. De én melletted állok és megvédlek. Menjünk, mert anyu nem szereti, ha késünk…

Izgatott voltam. Olyan szép volt ez az egésznap és most veszni látszik minden. Reméltem, hogy a mamája jó kedvében van, de tudtam jól, hogy nem ezen fog minden múlni. Felmentem a szobámba és átöltöztem. Levettem a vizes ruháimat. Teljesen átáztam, de jó volt fel venni a meleg ruhákat. A tükörbe néztem. Nem voltam megelégedve a látvánnyal és fogalmam sincs arról, hogy YongGuk mit talál bennem. Talán csak azt, hogy jól el tudunk hülyéskedni.

Lesétáltam a lépcsőn. A csengő megszólalt, a személyzet ajtót nyitott. Lesiettem YongGukhoz. Natasha ott volt. Gyönyörű, széplány, hosszú világos barna hajjal. Tetoválásain megakadt a szemem. Gyönyörű munka és nagyon illik hozzá.

- Szia. - köszöntem neki. - A nevem Jessica Denem, mi még nem is találkoztunk. - hajoltam meg előtte.

- Nem sokat vesztettem vele. - ennyi volt. Elfordult tőlem. YongGukra néztem, aki csak biztatóan mosolygott. Mellé álltam. Magához húzott és eltakarva a kíváncsiskodó és előítéletes tekintetek elől, megfogta a kezem. Összekulcsolta ujjainkat. Felnéztem rá, aki mosolyogva nézett le rám. Gyorsan történik minden, de talán csak barátkozni akar, vagy csak támaszt akar nyújtani nekem. Egy apró, öreg néni lépett be a nappaliba YongGuk szülei kíséretében. Natasha oda rohant a mamájához és átölelte, majd valamit súgott a fülébe koreaiul. A mamája rám nézett és nem éppenséggel kedvesen. A tekintetévvel meg tudott volna ölni. YongGukhoz húzódtam jobban. YongNam ment a mamájához, megölelte, megpuszilgatta. YongGuk elengedett és ő is oda ment hozzá. A mamája mondott neki pár szót, ő pedig lehajtott fejjel, szomorúan tért vissza.

- Mi a baj? - kérdeztem csendesen. Megrázta a fejét, hogy semmi.

- Menj oda és köszönj neki. - suttogta, de nem volt mosoly az arcán. Oda mentem bizonytalan léptekkel és meghajoltam előtte. Lekicsinyelően nézett rám.

- Jó napot! A nevem Jessica Denem. Örvendek, hogy megismerhetem. - nem szólt semmit. Kikerült és az ebédlőbe vette az irányt….

YongGuk:

- Tudtom szerint az unokáimhoz jöttem nem pedig ehhez a kerekszeműhez. - Natasha hangosan felnevetett. Irritál nagymamám viselkedése, de sajnos nem tehetek semmit. Nem volt hajlandó megszólalni angolul így szegény Jessi ki volt zárva a beszélgetésből. Mellé ültem és a kezét fogtam az asztal alatt. Annyira sajnáltam és láttam rajta, hogy mennyire fáj neki ez az egész. - Egyébként is mit keres ő itt?

- Egy barátom nagyi. - szólaltam meg. - Bajban volt én pedig segítettem rajta.

- Kár volt fiam. - nem szóltam semmit. Elcsendesedtem és nem is figyeltem oda, amiről beszélgettek. Undorítónak tartottam az egészet. Jobban megszorítottam Jessit, érezni akartam, hogy még velem van és nem menekült el.

- Semmi baj Jessi, nem sokára vége lesz. - suttogtam neki, hogy ne hallja senki. Nem szólt. Csak rám nézett és értetem miért. Könnyek voltak a szemébe. Meg akarta mutatni, de csak nekem, hogy mennyire fáj ez neki. Nem tudott megszólalni, mert akkor elsírta volna magát. Lehajtotta vissza a fejét. Nem nyúlt az ételhez, amit elé tettek. Egy falatot se evett. Csak eltemetkezett a gondolataiba és valahol mélyen egy másik dimenzióba járt. Elengedtem a kezét és elkezdtem enni. Nekem se esett valami jól az étel. Figyeltem, de csak ült és nem evett. Nem nyúlt a pálcikához. Mintha nem is élt volna.

- Adjatok már neki rendes evőeszközt, nem látjátok, hogy nem tud pálcikával enni. - szólt nagyi, nem túl szép hangnemmel.

- Tud enni pálcikával anya. - szólt közbe anyu. - Édesem. Mi a baj? Miért nem eszel? - szólt kedvesen hozzá.

- Nincs étvágyam. - mondta halkan. Nem nézett anyára. Nem akarta, hogy mások lássák, mennyire fáj neki. Erről beszélt nekem mindig és most sajnos tanúja is vagyok.

- Beteg vagy?

- Nem, csak nincs étvágyam. Sajnálom. Biztos nagyon finom.

- Rendben, de később enned kell. - bólintott és a figyelem újra elterelődött róla. Letettem a pálcikát és megkerestem az asztal alatt a kezét. Megfogtam. Megszorította a kezem. Szüksége van rám. Ő is érezni akar engem, hogy itt vagyok neki.

- Jessinek hívnak igaz? - kérdezte nagyi végre angolul. Jessi csillogó szemekkel nézett fel rá. Látszott rajta, hogy megkönnyebbül és kicsit boldogabb, hogy végre szóba áll vele.

- Igen. - hajtotta le tisztelettudóan a fejét.

- Honnan jöttél? - kérdezte közönyösen. Jaj ne, én tudom mi fog ezután következni. Sajnos nagyon jól ismerem.

- Magyarországról.

- Az meg merre van? Van egyáltalán ilyen ország? - kérdezte fennhangon, hitetlenkedve.

- A Kárpát- medencében van egy nagyon kicsi ország. - mondta csendesen.

- Angol a neved igaz?

- Igen angol, mert angol származású vagyok.

- Szüleid tudják,hogy itt vagy?

- Nem ismerem a szüleimet. Nevelőszülőknél voltam, ő nekik viszont fogalmuk sincs, hol vagyok.

- Egy csóró lelenc. Unokám nem gyanús ez neked? Mi van, ha a csak a pénzedre játszik? Mindent kinézek belőled drágám. - fordult Jessi felé, majd az epés megjegyzés után felém. -  Tudod, az európaiakba nem lehet bízni. Undorító stílusuk van, az összes lány céda, nem tisztelik a hagyományokat. Nem is értem, hogy kerülsz ide vagy, hogy a lányom, hogy engedet be téged ide. - fordult újra felé, majd a sápadt anyám felé. -  Kicsim, pár hónap múlva ez a lány elfog, tűni sok pénzeddel és ékszereddel. Utána csak leshetsz, de én figyelmeztettelek. Én a helyedbe most raknám ki a szűrét. A szeme se áll jól. Behízelegte magát az unokámnál, ő meg még fiatal és a lányok el tudják csavarni a fejét. Fogalmam sincs mivel fogtad meg, mert szépnek nem vagy szép. - nem szólt semmit. Csak csendben hallgatta. Mintha egy szobor ülne mellettem. Talán nem is akart tudomást venni arról, amit a nagyi róla mond. Annyit szenvedett már. Azt hittem itt végre boldog lesz. Natasha helyeslően bólogatott. YongNam csak ült és kb. ő is úgy nézett ki mint én jelen pillanatban, ideges és szomorú, megbántott.

- Mama. Barátok vagyunk és hidd el jobban járt, hogy eljött onnan. Mindenki bántotta.

- És szerinted nincs háttere. Senkit se bántanak ok nélkül.

- Mama kérlek, ne! Fontos nekem ő! - mondtam koreaiul. Legyintett és tovább fojtatta.

- Az ilyen lányok csak szét tudják tenni a lábukat. Semmi máshoz nem értenek. Láttam már sok ilyet. Terhes lesz, elmegy majd egy nagycsomó pénzt fog tőled kicsikarni. - csend volt. Csak a nagyi beszélt. Fojtatta tovább szidalmait. Nővérem örömittas arccal hallgatta, és figyelte Jessi reakcióját. YongNam együtt érzően tekintett Jessire. Apa két kezével markolta az asztal szélét. Látszott rajta, hogy nem sok kell hozzá, hogy felkeljen és robbanjon. Anya magába roskadt. Lehajtott fejjel hallgatta…

Megvárta, míg az ajtó becsukódik nagyi mögött majd felsietett a szobájába. Aggódva néztem utána. Nem tudtam eldönteni, hogy most magára hagyjam, vagy utána menjek e. Anya lépett oda hozzám és a hátamat simogatta együtt érzően. Az emelet felé néztem.

- Menj utána fiam! Vigasztald meg. Biztos, hogy nagyon sír. - bólintottam és elindultam fel felé. Lassú léptekkel és azon gondolkoztam, hogy vajon mit mondhatnék neki. Bocsánatot kell kérnem nagyi viselkedése miatt. Lenyomtam a kilincset, ahogy a szobájához érkeztem. Beléptem az ajtón. Az ágyon ült és az ablakon bámult kifelé. Bentebb mentem és leültem mellé. Nem mertem hozzá érni. Csak ültem mellette és hallgattam halk levegő vételét.

- Esik a hó. - suttogta. - Most megint minden olyan szép és ártatlan lesz újra. Mintha mi sem történt volna. Mintha az emberek nappal nem taposták volna össze, az autók nem szennyezték volna be. El fog takarni a hó újra mindent, de alatta ott lesz a titok, amit el kellett temetnie. - suttogta.

- Jessi…

 - Az emberek miért ilyenek YongGuk? - fordult felém. -  Miért nem tudjuk elfogadni a másikat úgy ahogy, van? Miért kell ilyen kegyetlenek és gonosznak lennünk?

- Jessi én… - keservesen kezdett el zokogni és karjaimba vetette magát. Percekig csak zokogott megállás nélkül én pedig simogattam, hogy megnyugodjon…