3. nap

YongGuk:

 Egyedül ébredtem Jessi szobájában. Felugrottam az ágyon és körbe néztem. Nem volt sehol. Üres volt mellettem a hely, ahol előző este álomba sírta magát. A szívem szakadt meg tegnap és sajnos semmit se tehettem, azért, hogy jobban érezze magát. Itt voltam mellette és nem a világ másik végén, és csak annyit tudtam tenni, hogy öleltem magamhoz, csendben hallgattam szívszorító zokogását.  Felkeltem és elindultam lefelé. Az egész házat átkutattam utána. Nem találtam. Azt hittem elszökött és itt hagyott. Bele haltam volna, ha bármi baja esik. Végül a konyhába mentem. Az asztalnál állt és reggelit készített. A személyzet hitetlenkedve nézte, hisz ez az ő dolguk lenne. A konyhaszekrény előtt álltak sorba, karba tett kézzel és figyelték minden egyes mozdulatát. Megálltam az ajtóba és néztem, ahogy szorgoskodik. Mosolygott, de a szemébe még mindig szomorúság volt. Hat tányér volt előtte szétrakva. Reggelit készített a családnak. Fogalmam sem volt miért teszi, de volt egy sejtésem.  Bentebb mentem és hátulról megöleltem. Vállára tettem állam, kezemet összekulcsoltam hasánál.  Megdermedt, majd kiszedte magát ölelésemből és arrább ment, fojtatva azt, amit elkezdet.

- Jó reggelt! - köszöntem neki nyugodtságot színlelve, mintha nem fájna az előbbi kis tette. Fájt, hogy eltolt magától. Tudom, semmi jogom nem lenne hozzá, hogy ölelgessem és puszilgassam, de akkor is fájt.

- Jó reggelt! - rám se nézett.

- Jessi… Mi a baj? - megállt. Csak meredt maga elé, majd felnézett rám könnyes szemekkel, de mégis mosolyogva.

- Semmi. - nevetett, de majdnem sírt. A személyzet kisunnyogott magunkra hagyva minket. Oda léptem hozzá és magam felé fordítottam. Nem nézett rám. Fejét oldalra fordította.

- Egy dolgot kértem Jessi. - suttogtam. - Emlékszel mi volt az? Az, hogy elmondasz nekem mindent, ami bánt, hogy tudjak segíteni. Kérlek, mond el mit érzel most. - nem válaszolt. Nem volt önmaga, nem élt. Csak bámult előre, nem érzékelve a külvilágot. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fogja érinteni nagyanyám szavai. Buta vagyok, hogy ne fájna neki. Nekem is fájna, ha lekurváznának.  Felsóhajtottam. Valahogy meg kell törnöm, mert ebbe bele fog pusztulni. - Jó akkor csak mondj egy szót, amit most érzel.

- Rongy. - behunytam a szemem és mélyen magamba szívtam a levegőt. Dühös voltam és nem rá, hanem a nagyanyámra.

- Most mond el miért? - magába temetkezett. Gondolkodott, hogy mit mondjon.

- Mindenki csak ráncigálni tud, rajtam taposni, nem törődve azzal, hogy mit érzek. - megremegett a hangja.

- Én nem. - elkezdett sírni. - Hééé… - álla alá nyúltam és felemeltem a fejét. - Én itt vagyok neked. Én szeretlek. Bármit megtennék érted, hogy boldog legyél. Érted még meg is halnék.

- YongGuk…

- Ne tedd ezt velem, érted? Ne hibáztasd magad és ne tedd magad tönkre, mert abba bele halok. Nem akarlak többet így látni. Boldognak szeretnélek látni. - összeérintettem a homlokunkat. - Érted? Nem akarom, hogy szenvedj, mert akkor én is szenvedek.

- YongGuk…

- Kérlek, most ne szólj egy szót se. Maradj csöndbe. Tudom, hogy fáj, de meg kell bíznod bennem.

- De, hogy bízzak meg benned, mikor alig ismerlek? Alig tudok rólad valamit. - nem fennhangon kérdezte, hanem csendesen. Nem bízik bennem, mert nem ismer. Igaz nem sok mindent mondtam el magamról neki, pont azért, hogy ne járjak úgy vele is, mint a többi emberrel. Hogy várjam el tőle, hogy bízzon meg bennem, ha nem adok rá okot. Nem tud rólam semmit, de én mégis arra akarom kényszeríteni, hogy valljon be nekem mindent. De hisz szükségem van rá. Tudni akarom minden egyes kis titkát, hogy közelebb érezem magamhoz.

- Úgy, hogy itt vagyok veled. Elhoztalak ide, hogy ne bántsanak. Kérlek. Ne foglalkozz az emberek kicsinyes viselkedésével. Foglalkozz velem és magaddal. A környezet egy idő után megenyhül és befogad. Kérlek. Nézz rám. - szemeimbe nézett könnyes szemekkel. - Elviszlek ma. Elmenekülünk minden elől. Csak ketten leszünk, távol valahol. Mindegy, hogy hol, csak ne találjanak ránk. Ma, csak ma mondhatsz el mindent és mindent ott hagyunk. Nem hozzuk magunkkal haza. Eldobjuk. Elfelejtjük. Rendben? - bólintott és újra a földet nézte. - Gyere. - megfogtam a kezét és az emelet felé húztam. - Felöltözünk melegen.

- Miért vagy ilyen velem? - kérdezte csendesen. - Miért vagy velem ilyen kedves és megértő?

- Mert az életemet mentetted meg…

Jessi:

Két órája hajtunk már az autópályán. YongGuk nem szól egy szót se. Nekem sincs kedvem beszélgetni. Inkább befordulok magamba. Elveszek a gondolataim között, eltemetem magam az ihletben. Kizárom a külvilágot és egy pillanatra sikerül is mindent elfelejteni. A fékezés kizökkent belőle és újra a valóságban vagyok.  Az ablakon bámulok kifelé és magamban a beszélgetésre készülődök. Nem akarok elárulni magamról mindent és szelektálom, hogy miket kellene elmondani. Koreában vagyok és boldognak kellene lennem, de nem vagyok az. Azt hittem minden más lesz, ha itt fogok élni. Tévedtem. Az életem sokkal nehezebb, hisz nem tudok hova menekülni, nem tudok semmit se tenni. Be vagyok zárva egy lakásba, ahonnan egyedül nem tudok kimozdulni. Most is jobban szeretnék egyedül lenni, de YongGuk nem akar magamra hagyni. Talán jó ötlet is ez. Talán tényleg jobb így. Bíznom kéne benne, hisz eddig nem bántott, hanem mellettem volt és segített rajtam, de mégis valami visszatart. Bolond vagyok. Azt mondom, nem bízok benne, de a tudatalattim mégis megbízik benne. Hisz, ha nem így lenne, akkor nem jöttem volna el a világ másik végéről hozzá. Nem fogadtam volna el a segítségét. Talán a kényszer játszott közre. A kényszer, hogy minél hamarabb el kell tűnöm. Ő volt a lehetőség én pedig, mint egyetlen lehetőséget, megragadtam és éltem vele.

 Bekapcsolta a rádiót. Big Bang Love song töltötte meg a járművet, szomorkás dallamával.  A szívem egy hatalmasat dobbant. Ki akarta kapcsolni, de a kezére tettem a kezem. Ott hagyta. Behunytam szemem és hallgattam Hyun hangját. Mindig meg nyugtat. Imádom a hangját.

- Szeretem ezt a dalt. - suttogtam. - Mindig megnyugtat. Hyun hangja olyan számomra, mint a nyugtató. Akárhányszor bántottak vagy voltam szomorú, mindig őt hallgattam. Sajnos ezt sokan nem akarták megérteni. Néhány ember ezek a fiúkra úgy gondol, mintha majmok vagy homokosok lennének. Számomra ők a drog, a szervezetemnek szüksége van rájuk.

- Szereted őket? - kérdezte csendesen.

- Igen. - mondtam lelkesen. Hyun hangja újra életet lehet belém. A dalnak vége lett és valami pörgős szám következett. Nem ismertem, de feldobta a kedvem még jobban. A térdemen doboltam és mozgattam a lábaim mintha táncolnék. Imádok táncolni és ezt még ő nem is tudja. Talán elmondom neki, de attól félek, hogy kinevet ő is, mint a többiek.  YongGukra néztem és rá mosolyogtam.

-Mi az? - kérdezte nevetve. Mint egy kisgyerek. Fájt, hogy aggodalmat okoztam neki és szomorú volt emiatt. Nem akartam megbántani önzőségemmel. Megakartam vigasztalni és reméltem, hogy jó úton haladok

- Még nem is mondtam.

- Mit?

- Mennyire cuki vagy mikor mosolyogsz. - szélesebb mosoly húzódott a szájára és kihúzta magát.

- Ezt örömmel hallom…

A Han- folyó egyik részéhez érkeztünk meg. Itt a közelben nincsenek házak, csak egy roskatag tanya, amibe már senki se lakik. Horgászatra van ki alakítva a part és csónak kikötésre. Tél van, és egy csónak sincs kikötve, a víz pedig kint van a medréből a sok hó miatt. Nem hittem volna, hogy itt is vannak ilyen emberek, akik ennyire szeretnek horgászni. Azt hittem ez csak egy magyar őrültség, de ezek szerint tévedtem.  Nagyon hideg volt, ahogy kiszálltunk a kocsiból. Magamra kaptam a kabátot. YongGuk bezárta a kocsit és magához ölelt. Gyönyörű szép volt a táj. A hó ellepett itt is mindent. Friss levegő, csend, semmi kocsi zúgás. Jobban YongGukhoz húzódtam, aki magához ölelt és így sétáltunk a víz széléhez. Elképzeltem a nyarat, ahogy a horgász cimborák fütyörészve jönnek le hajnalok hajnalán horgászni. Én is sokat voltam, de mindig hisztiztem miatta, viszont mikor halat fogtam én voltam a legboldogabb ember. Ez hiányzik, a múltból. Kint a Tisza- parton elmerengve azon gondolkozva, hogyan fogok eljutni Koreába.  Elképzeltem azt is, ahogy majd én ebben a vízben fogok úszni. YongGuk biztos a parton fog majd állni, fejét fogva és imádkozik, hogy ne fulladjak bele, nekem pedig rimánkodik, hogy jöjjek ki a vízből.

- Tetszik? - kérdezte csendesen.

- Igen, nagyon csak majd megfagyok. Nyáron sokkal jobb lesz itt lent lenni.

- Tudom, de most ez jutott eszembe. Itt nem keresnek minket és innen nem messze van egy remek szálloda. - rácsaptam.

- Hazudsz.

- Nem. Csak előtte ide akartalak hozni. Ezt akartam megmutatni. Apuval mindig ide jöttünk, mikor anya elől menekült. Ez volt a mi kis menedékünk. Imádtam itt lenni, de ahogy nőttem a közös programok úgy tűntek el az életünkből. Nem volt jó. Nem éreztem magam otthon jól. Egyedül voltam, bezárva abba az unalmas lakásba. Barátaim nem voltak, akikkel elmehettem volna bárhová is. Nem bíztam bennük, mert páran már becsaptak, és csak a pénzre hajtottak. Nagyon boldog voltam mikor megismertelek téged. Azt se tudtad ki vagyok. - hozzá bújtam.

- És még most se tudom. Tudod, mit tudok rólad? - felnéztem ragyogó két szemébe. Tehet vele majd bármit, sose tudnám érte meggyűlölni. Annyira ártatlan és szeretetre éhes. Szükségem van rá és neki is rám.

- Nem.

- Azt, hogy kedves vagy és egy szeretettre méltó emberi lény vagy. Nagyon sok erőt adtál nekem, és ezt meg fogom neked hálálni. - megpuszilta a homlokom.

- Már megháláltad…

Pár perc múlva már a kis szállodai szobánk kandallója előtt melegedtünk, összebújva és ittuk a forró csokit. A gazdagok járnak csak ide, YongGuk elmondása szerint, de ez az egész hely egyáltalán nem úgy néz ki. Inkább hasonlít egy vadásztársaság hivatalos bunkerérre, mint gazdag emberek menedékére. Az épület a természetbe van beépítve, elrejtőzik benne. Nem is vettem észre csak akkor mikor már megálltunk a borostyánnal körbe vett kis ház előtt. Teljesen átmelegedtem már. Elfelejtettem minden bánatom. Csak ültünk szótlanul és hallgattuk a tűz ropogását.

- Jól érzed magad? - kérdezte csendesen.

- Igen. Nagyon szép hely. Én ide akarok költözni. - motyogtam.

- Itt maradjunk éjszakára? - kérdezte bátortalanul. Eleinte nem tartottam jó ötletnek a szülei miatt, és amiatt, mert alig ismerem, de bele mentem. Nem akartam haza menni, nem akartam Natashaval találkozni. Nem akarom, hogy YongGuk szülei úgy nézzenek rám, mint akit sajnálni kell. Nem akarok a család elé kerülni. Jó itt YongGukkal távol mindentől. - Min gondolkozol? - egy hajtincset tett a fülem mögé.

- A helyzeten. - felnéztem rá.

- Ezen nem kell semmit se gondolkozni. - megsimította az arcom. - Tudod ez a helyzet olyan helyzet, hogy végre valahára kettesben akartam veled lenni, úgy hogy senki se zavar. És most megadatott. Tudunk beszélgetni.

- Muszáj elmondanom mindent? - bólintott komoly arccal. - De mi van, ha én nem akarom.

- Az én kedvemért…