1.nap estéje, 2.nap reggele

YongGuk:

Csendesen bekopogtam ajtaján. Halk válasz jött. Benyitottam és az ágyon ült összekucorodva. Mosollyal az arcomon mentem bentebb. Fejét felém fordította és ő is mosolygott. Tényleg boldognak látszódott, de mégis a szemébe valami más bujkált, ami talán bánat és megbánás volt. Leültem mellé és gyengéden megsimítottam arcát. Megrezzent az érintésemtől. Lassan visszahúztam kezem.

- Szia! - suttogtam. Nem tudtam mit mondjak neki. Csak tudni akartam, hogy jól érzi e magát. Remélem nem bánt meg semmit és remélem, hogy pár nap múlva nem azzal fog megkeresni, hogy haza akar menni. Miért is tenne ilyet? Annyit bántották, annyit szenvedett. Neki ez a paradicsom , a mennyország.

- Szia! - szintén suttogta ő is.

- Álmos vagy? - rázta a fejét, hogy nem. - Boldog vagyok, hogy itt vagy. Így legalább nem fogsz felkelteni hajnalok hajnalán, hogy beszélgessünk.

- Pedig foglak. - gonosz mosoly jelent meg arcán. Elbűvöl még mindig. Hosszú fekete haja, hófehér bőre. Ajkai annyira vonzóak, olyan szépek, hogy legszívesebben egész nap csókolgatnám. Szemei, mint a legártatlanabb gyermeké. - Gamsahapnida. - mosolyogni tudtam csak. Erre nem tudtam neki mit mondani. A szívem mindannyiszor összeszorul, akárhányszor arra gondolok, hogy ezt a lányt mennyien bántották, alázták meg nap, mint nap. Ártatlannak tűnik. Nem bánt ő senkit se. Most is csak itt ül szótlanul és hálálkodik, amiért segítettem neki. Közelebb hajoltam hozzá és megpusziltam homlokát. Behunyta szemeit. Élvezte. Láttam rajta, hogy élvezi a közelségem. Jó érzés töltött el ettől. Valamiért többet érzek iránta. Nem tudom, mikor, hol és miért törtek fel bennem ezek az érzések, de érzem. Talán csak egy fellángolás, ami hamarosan el fog múlni, de nagyon remélem, hogy nem és sokáig fogom ezt az érzést iránta érezni.

- Saranghae. - magához ölelt. Karjaiban érzem magam a legboldogabbnak. Ilyenkor meg áll az idő mikor karjaiba von, nem érzékelem a külvilágot és csak a szíve dobogását hallom.

- Te vagy a legjobb barátom. - mondta csendesen. Nem csüggedtem el. Tudom jól, hogy neki időre van szüksége. Tudom jól, hogy a szíve még mindig darabokban hever és tudom, hogy most próbálja azokat a darabokat összerakni, mint egy puzzelt.

- Te pedig az enyém. - lenyeltem a gombócot. -  Próbálj meg aludni, mert holnap hosszú napunk lesz. Szétnézzünk a városba. - elváltam tőle. Megsimogattam újra arcát hüvelykujjammal.

- Már alig várom. - motyogta mosolyogva. Ez az egész olyan, mint egy tündérmese. Itt van, hozzá érhetek, de mégis olyan mintha egy fajta kábulat lenne az egész. Mintha mesébe lennénk, mintha drogoztam volna és ez csak egy látomás. Itt van, érzem az illatát, hallom a hangját. A szívem egyfolytában zakatol, mióta megérkezett. Mellette akarok lenni minden percben, beszélgetni vele és elkergetni a lidérceket, amelyek a szívét rabságban tartják.

- Jessi, tudod jól, hogy itt vagyok neked. Bármi baj van, nekem nyugodtan mondhatod. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad. Bármi nyomja a szíved, nyugodtan mond el, ahogy eddig is tetted. Csak most arra kérlek, ami tudom számodra nehéz lesz, hogy ne kelljen kierőszakolni belőled a problémákat. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy egészen más környezet és, hogy egyedül érzed magad benne. Nem kell. Én itt vagyok és megígértem, hogy vigyázni fogok rád. Tudod jól, amit megígérek, azt be is tartom. - megfogtam a kezét.

- YongGuk, köszönöm szépen. Fogalmam sincs, hogy fogom ezt neked meghálálni.

- Például azzal, hogy megbízol bennem és elmondasz mindent. Tudom jól, hogy titkolsz dolgokat, amik nagyon fájnak neked, hisz ez látszik rajtad…

- Te vagy az egyetlen ember, akiben megbízok YongGuk. - felült és szemei könnyesek voltak. - Sok mindent elmondtam már neked és remélem, azok mind köztünk maradnak. Nem akarom, hogy bárki is sajnáljon, nem akarom, hogy megbélyegezzenek e miatt. Azt szeretném, ha ezek a dolgok csak a mi kettőnk titka maradna. - felsóhajtottam. Meg kell neki ígérnem, ha azt akarom, hogy még jobban megnyíljon és bízzon az emberekbe meg kell neki ígérnem. Bólintottam….

….

A lány izzadtan riad fel az éjszaka közepén. Kapkodva veszi a levegőt, majd felkapcsolja a villanyt, hogy megbizonyosodjon arról, hogy biztonságban van. Máshol van már. Messze attól a rút, rideg, idegen világtól ahol eddig élt. Szerető emberek veszik körül, akik vigyáznak rá. Feláll, belelép a pihe-puha meleg mamuszba és az ablakhoz sétál. Kicsit arrább húzza a sötétítő függönyt és kinéz az ablakon. Az utcai lámpák megvilágítják a szálingózó hópihéket. A hó újra elkezdett esni. A hókotrók még nem jártak arra, talán Seoulban nincs is ilyen, ez jár a lány fejébe. Nézi a tájat, amely annyira tiszta és békés. Kedve lenne kimenni, angyalkát csinálni a friss hóban, vagy hóembert építeni, gondtalanul játszani, mint egy kisgyermek.  Visszahúzza a függönyt egy lemondó sóhaj kíséretében. Próbál visszaaludni, de nem nyugodt. Órákig csak sétálgat a szobába, majd kimegy az ajtón és egyenesen YongGuk szobájához megy. Halkan benyit. A fiú mélyen alszik. Halkan szuszog, oldalán feküdve. A szobát az égve maradt kislámpa világítja meg. Jessi közelebb megy a fiúhoz. Megkerüli az ágyat, hogy megnézhesse az arcát. Mosolyog, mosolyog álmába. A lány arcán is egy gyenge mosoly jelenik meg. Leül a földre és úgy nézi tovább. Megnyugszik tőle. Megnyugszik a fiú látványától. Ez kellett neki. YongGuk egyfajta támasz számára. Fejét az ágyra hajtja, és úgy nézi tovább az ő hősét. Kezét felteszi az ágyra a feje alá és megfogja a fiú kisujját. A fiú tovább alszik, mély álomba. A lánynak ennyi is elég. Itt lehet vele és neki ennél több nem is kell…

Reggel mikor felkel YongGuk ágyába találja magát. A fiú köré csavarodva öleli őt. A lány meglepődik, azt se tudja, hogy került oda, vagy, hogy egyáltalán mi van. Próbálja lefejteni magáról a kezek és lábak bilincsét, de sikertelenül. A szorítás enyhül egy idő után, ő pedig fellélegzik és szabadon fordul YongGuk felé. A fiú szemei lassan kinyílnak. Huncut mosoly jelenik meg a arcán és a riadt tekintetű Jessit figyeli.

- Jó reggelt! - dünnyögi félálomba.

- Jó reggelt neked is. - idilli a kép. Egymás mellett fekszenek és boldogan mosolyognak a másikra. Nem ronthatja el ezt az egészet semmi. Nincs, mi zavarja őket, hisz senki se tud róluk.

- Jól aludtál?

- Igen. Köszönöm, hogy feltettél. - YongGuk megpuszilja a homlokát.

- Rájöttem, hogy szeretek veled aludni. Miért jöttél át az este?

- Nem éreztem magam biztonságban. - suttogja a lány, félénken.

- Rémálom?

- Igen. - a fiú jobban magához öleli.

- Hát én itt vagyok…

Jessi:

Lesétáltam a lépcsőn és a hangok felé vettem az irányt. Az ebédlőbe ültek és beszélgettek. A családi kép mely elém tárult a szívemet melengette. Mindig is az volt az álmom, hogy majd nekem is ilyen családom lesz. Én is majd boldogan fogok a szüleim körében ülni, akik magukhoz ölelnek és büszkék arra, hogy a gyerekük vagyok. Lesütöttem szemeim. Csak álltam az ajtóba és figyeltem őket. Boldog vagyok, hogy itt lehetek és talán egyszer majd teljes jogú része leszek ennek a családnak. YongGuk biztos segíteni fog majd. Észrevettek és elcsendesedtek. YongGuk anyja felállt és mosollyal az arcán közeledett felém.

- Jaj drágám gyere be nyugodtan. - megfogta a kezem és bentebb vezetett. Leültet egy székre szembe YongGukkal, aki meghúzva magát mosolygott rám.

- Jó reggelt mindenkinek! - köszöntem nekik csendesen. Még mindig hihetetlen számomra ez az egész. Alig akarom elhinni, hogy itt vagyok. Én a kis senki, most itt ülök és velük beszélgetek. Senki se hitte volna, velem az élen, hogy ide fogok jutni. De megtörtént a csoda és itt vagyok. Már csak az álmaim kell megvalósítani és még boldogabb leszek, mint amilyen most vagyok. Nehéz lesz beilleszkednem tisztában vagyok vele, de remélem, hogy YongGuk segíteni fog benne.

- Jó reggelt neked is. - szólalt meg az apja. - Jól aludtál?

- Igen, köszönöm. - hajtottam le köszönetnyilvánítás képen a fejem. -  Nagyon kényelmes az ágy. Sose aludtam még ennél kényelmesebbe. - és ez igaz.

- Tényleg kényelmes? Állandóan panaszkodnak rá. Már ki akartuk cserélni. - szólt közbe az anyja. - De ezek szerint akkor nem kell. Már nagyon régóta meg van. Még akkor vettük mikor YongGukék talán 6 évesek lehetetek? Igen akkor. Azóta meg van. YongNam meg ő elég sokszor kísérleteztek azzal, hogy tönkre tegyék. Állandóan rajta ugráltak én meg hiába könyörögtem nekik. - halkan kuncogtam. Ha tudnák, hogy YongGuk ágyára értettem nem pedig a vendégszobaira. YongGuk arca ebben a pillanatban 7 árnyalatot produkált.

- Anya…. - nyafogott, mint egy kisfiú. A mosoly az arcomon még nagyobb lett.

- Tényleg hol van a másik bűnös? - szakította félbe az anyja.

- Alszik még.

- Nem lesz ez így jó. - rázta a fejét. -  Tegnap egésznap oda volt most meg húzza a lóbőrt. Megint dél lesz, mire felkel, utána pedig újra lefekszik aludni. Egésznap nem csinál semmit. Nem lesznek unokáim, ha így folytatjátok. - a szalvétát terítette a lábára én pedig utánoztam. Az egész nő talán inkább egy huszonévesre hasonlít viselkedésileg, mint egy komoly idősödő nőre. Csacsog megállás nélkül, túlságosan pörög reggel, a többiek mellette pedig olyanok, mint az alvajárók. Aranyos, kedves nő… eddig és remélem az is marad.

- Ott van Natasha még anya. Ne feledkezz meg róla. - dünnyögte az orra alatt.

- Ő róla ne is beszéljünk fiam. - legyintett és bele kortyolt a kávéjába. -  Majd pont ő fog nekem unokát szülni. Jaj, kisfiam ő nem olyan, mint te. - fogta meg a homlokát, mint aki haldoklik. - Nem szereti a gyerekeket.  Unokák nélkül fogok meghalni. Jessi remélem, te azért akarsz majd gyereket. Akkor legalább tudok babázni.

- Hát... én… - makogtam. Szeretem volna azt mondani, hogy igen, de az igazság az, hogy félek attól, hogy a gyerekemet, majd én is elhanyagolom és egy távoli országba magára hagyom. Félek az egész anyaság gondolattól. Nem szeretnék egy ártatlan életet tönkre tenni.

- Anya ne már. Fejezd már be, kérlek. Mondtam, hogy majd lesz. - könyörgött YongGuk neki, mintha arról lett volna szó, hogy meglesz- e adott időre valami fontos tárgy.

- Fiam. Nem bízok már benned. A nagyanyád is állandóan könyörög neked, meg a lökött tesódnak. De ti mit csináltok? Csak szédítitek a lányokat. Egyik jön a másik utána.  Nem úgy értem kedvesem… - fordult felém. - Remélem Jessivel komolyabb szándékod van. - félre nyeltem és hangosan elkezdtem köhögni. Hogy mi ketten? Ez csak valami vicc. Az anyja azt hiszi, hogy mi ketten? Hogy van valami köztünk?

- Anya. Mi csak…- mintha nem is fuldokolnék. Folytatták tovább.

- Tudom, barátok vagytok. Jól vagy Jessi? - forgatta a szemeit, én pedig újra elkezdtem levegőt kapni rendesen.

- Azt hiszem. - motyogtam.

- Fiam ideje lenne végre megállapodnod. Mit mondok a nagyanyádnak, ha délután beállít. Mit mondok az anyámnak hmmm…?? Jaj, anyu az én édes kisfiaim, illetve kislányom lusta arra, hogy örömet okozzanak a családnak. Mások a ti korotokba…

- Tudom anya már apukák és anyukák. Anya nekem nagy terveim vannak. Nem akarok fiatalon megállapodni. Szeretnék családot, de nem most még.

- Drágám, hagyd már. Ráérnek még. Igaza van Guknak. Majd, ha úgy érzi készen áll rá, akkor majd alapít családot. - szólt közbe az apja. Mintha valami szappanoperába csöppentem volna, ami egy kis komédiával keveredett. Jó volt őket nézni és már is jobb lett a napom.

- De addigra öregasszony leszek. - nyafogott.

- Már az vagy. - motyogta YongGuk apja. Az anyja felnézet. Szemei villámokat szórt, majd lassan felállt és férjét szuggerálta, mint aki azt akarja elérni, hogy valami förtelmes lényé változzon.

- Hogy mit mondtál? - támaszkodott meg két kezével az asztalban és kissé ráhajolt.

- Nem mondtam semmit. Biztos félre halsz, ez már a te koroddal jár. - YongGuk és én a hasunkat fogtuk volna a röhögéstől, ha mertük volna. Így csak halk kuncogásra telt tőlünk. Míg YongGuk apja komoly arcot vágott és a reggelijével foglakozott, mintha mi sem történt volna, addig az anyja majd megfulladt a méregtől. Azt hittük lesz valami jó kis szaftos veszekedés, de e helyett visszaült, kifújta a levegőt és nekilátott a reggelinek. YongGuk arcát fürkésztem, aki rám kacsintott. Mosollyal fogadtam és alig vártam, hogy végre kettesben legyünk…