1.nap

A fiú vár rá a kapunál. Ott áll idegesen és nézi mikor lép elő. Fehéringjének első két gombja ki van gombolva, farmernadrágja térdénél ízlésesen ki van szaggatva. Napszemüvegét magán hagyta, nem vette le. Jól mutat és a lányok, akik elmennek előtte, mind megnézik pironkodva. Nem élvezi, most nem. Nincs rá szüksége és egyébként is ideges. Nem akarja mutatni mennyire az, ezért újra felveszi a laza figurát. Nem sok sikerrel. Jessi sincs ezzel másképpen. Kecsesen, de fáradtan lépi át a kapu küszöbét, pár métert arrább megy és kétségbeesetten keresi YongGukot. Kézitáskája szíját szorongatja, gyűrögeti, ajkait rágcsálja. YongGuk csak mosolyog rajta, hisz ő egyből felismerte a lányt. Jól szórakozik Jessi baján. Lassan elindul felé, de a lány nem ismeri fel. Megragadja Jessi csuklóját, magához rántja és átöleli.

- Szia Jessi! - mondja mély hangjával melegen a meglepődött lány fülébe. Mélyen magába szívja illatát, memorizálja. A lány szorosan megöleli, és nem sok kell neki ahhoz, hogy elsírja magát. Felfoghatatlan számára az egész helyzet. Boldog és egyben szomorú. Az érzelmek összekuszálódtak benne és fél, hogy felszínre törnek. De mégis magához szorítja a fiút, akit alig ismer, és annyi mindent köszönhet neki. Egy végtelen hosszú dallam szól képzeletben körülöttük, mely örömről és szerelemről zeng áriát.

- YongGuk! - most már sír és mosolyog. - Meg se ismertelek. - dünnyögi a fiú mellkasában. A szavak elfogynak. Nem tud több mindent mondani. Csend ül be közéjük és csak a háttérzaj veszi őket körül. Nem tudnak mit mondani a másiknak. Csak ölelik egymást, mintha az életük múlna rajta vagy, mintha már évek óta nem látták volna egymást. Két beteg szív egymásra talált és most már semelyikük sem magányos, meggyötört. Orrát YongGuk mellkasához teszi és magába szívja illatát. - De jó illatod van.  - suttogja a lány.

- Neked is. - nevet fel YongGuk. - Olyan jó végre átölelni, beszélni veled. Gyönyörű hangod van.

- Tied meg olyan, mint egy göthös medvéé. - kacag hangosan Jessi.  Nem engedik el egymást. Örülnek a másiknak. Megnyugodnak egymás karjaiban, minden kétség elmúlik, szenvedés helyett mosoly és békesség uralja őket. Lassan eltávolodnak egymástól. Jessi késztetést érez, hogy levegye YongGukról a napszemüveget, hisz látni akarja teljes arcát, szemei fényességét. Nem mozdul. Csak nézi az ő hősét, aki most ott áll vele szembe, pedig csak eddig a háttérből vigyázott rá. A világ másik végén voltak eddig mind a ketten, most pedig alig pár méter választja el őket. Leírhatatlan boldogságot éreznek a szívükbe. Egy álom vált valóra és talán ez a történet boldogan fog véget érni.

- Jaj, ezt neked hoztam. - nyújtja a lánynak a csokor vörös rózsát YongGuk. Jessi hirtelen nem is tudja, mit szóljon. Csak nézi a gyönyörű csokrot, majd remegő kézzel, könnyes szemmel érte nyúl. Soha nem kapott még ilyet senkitől se. Elveszi és arca vörösebb a rózsánál.

- Kö-köszönöm szépen. - dadogja pironkodva. YongGuk mosolya nagyobb lesz. Szeretettel néz Jessire. Nem tud máshogy nézni rá. Megsajnálta annak idején ezt a lányt, most pedig boldog, hogy beszélgetni kezdett vele, most pedig ölelheti, a kezét foghatja. Nagy ajándékot kapott az élettől és ezt ő se gondolja máshogy. Egy olyan ajándék van a közelébe, ami az ő életét is teljesen megváltoztatta.

- Hogy érzed magad? - kérdezi csendesen a fiú. Tudni akarja, foglalkozni akar az érzéseivel, ha már eddig senki se tette. Vigyázni, gondoskodni akar róla.

- Nagyon jól. - mosolyog szintén rá a lány. YongGuk megfogja a kezét és összekulcsolja ujjaikat. A lány még jobban elpirul, de a fiú csak mosolyog, mintha semmi sem történne, mintha ez egész természetes lenne.

- Mennünk kéne. Biztos fáradt lehetsz. - a lány bólint.

Jessi:

Egy piros sportkocsihoz vezetett. Nem akartam hinni a szememnek. Csak bámultam a méreg-drága, gyönyörű autót. Mosolyogva nyitott nekem ajtót, miután betette a csomagtartóba a táskáimat. Haboztam. Csak álltam egy helybe a kocsitól pár méterre és álmélkodva szemléltem a járművet.

-Kérlek szálljunk be mert megfagyok. Te kabátba vagy én meg csak egy ingben. - mosolygott rám YonGuk.  Idegesen ültem be. Gondolataimba temetkeztem és nem akartam elhinni az egészet. Abban a pillanatban már nem tudtam mire gondoljak. Nem vadidegenként tekintettem rá, hanem egy ismeretlen ismerősre. Sok minden futott végig a fejembe, de nem féltem. Idegen tudom jól, hisz keveset tudok róla. Csak felszínes dolgokat tudok és pár apróbb részletett. Úgy éreztem magam mellette, mint egy új osztályba csöppent diáklány. Bízok benne, hisz megmentett.

Sodródtunk a forgalommal. Nem tudtam mit mondani. Talán a fáradság tette, a sok hirtelen jött esemény és élmény vagy a meglepődöttség, hogy mennyire nem ismerem azt a fiút, aki mellett most itt ülök. Az ablakon bámultam ki. Megálltunk egy piros lámpánál. Semmit sem fogtam fel abból, ami körül vett. Néztem a hatalmas irodaépületeket, luxus szállodákat és lakásokat. Gyönyörű minden, de tompa volt az agyam. Az embereket, a lányokat figyeltem. Fogynom kell még, határoztam el magamban. YongGuk megfogta a térdemen pihenő kezem. Ijedten pillantottam fel rá.

- Minden rendben? - kérdezte csendesen. Hangjában aggodalom csengett, és sajnos szemeit nem láthattam, hogy abba is e.

- Ne. - suttogtam és vetettem be a kevés koreai tudásom. Mosolygott. Tudom jól, hogy tetszett neki. Visszamosolyogtam rá. A lámpa zöldre váltott és elindultunk. Kezem újra magányosan hevert a térdemen. Lebiggyesztettem ajkaim. -Naneun pigonhaeyo. - szólaltam meg rekedtesen.

- Nem muszáj elé tenni a naneun szócskát. - mondta kedvesen. - Nyugi, haza értünk aludhatsz. Amúgy meg tudtam, hogy ez lesz. - fojtatta tovább. - Tudtam, hogy megilletődött, kimerült, fáradt leszel. Az izgatottságtól. Fogadjunk nem aludtál a repülőn.

- Nem. Nem tudtam. Nem tudok vadidegen emberek közt aludni. Most jelen pillanatban, állva is el tudnék aludni. - YongGuk felnevetett. Kérdően tekintettem rá, ő pedig abba hagyta.

- Akkor most haza megyünk, kipihened magad, megkajálsz, és újra alszol, holnap pedig elmegyünk várost nézni.

- Már alig várom. - mondtam egyhangúan. A fáradtság beszélt csak belőlem semmi más. Igazából vártam az egészet, hogy mi ketten kettesben legyünk és beszélgethessünk. Fel akartam fedezni ezt a nagyvárost, minden zugát megismerni, de előtte egy jó meleg fürdőre és pihe-puha ágyra vágytam. - Felfoghatatlan, hogy itt vagyok.

- Hidd el! Nekem is az, de hidd el! Vigyázni fogok rád! Megmutatok majd mindent, elviszlek a kedvenc helyeimre, bemutatlak a barátaimnak, illetve keresnünk kell neked egy sulit, hogy majd le tudj érettségizni.

- Nem akarok iskolába járni. - duzzogtam. Rossz emlékek jöttek elő. Sötéten borultak rám az emlékképek, mint egy rémálom. Menekülni akarok előlük, de tudom jól ez lehetetlen. Hiába vagyok a világ a másik végén, mégis attól félek, hogy majd jön valaki a múltból és rám talál. Minden előröl fog kezdődni.

- Csak egy év. Járhatnál az én sulimba is. Azt hiszem az lesz a legjobb. Jó fej tanárok, a diákokat összetartják, nincs szét húzás, kiközösítés.  Na gyerünk, mosolyogj szépen.

- Most nem fog menni. Túlfáradt vagyok…

YongGuk:

Remegve léptem be a házba, jessivel az oldalamon. Anyámékat felkészítettem a dologra, de már akkor nem fogadták szívesen a dolgot, hogy egy európai, vadidegen lány éljen velünk együtt. Jobban mondva anyám nem. Félti az ő kis rezidenciáját, családi fészkét.  Jessire pillantottam, aki ámulva nézte az előteret. Számára új, nekem unalmas és rideg. Arrább tettem a cipőinket majd megfogtam a kezét és bentebb vezettem. Csönd volt. Nem voltak anyuék a nappaliba. Zavart a csend. Reméltem, hogy semmi hülyeséget nem csináltak. Remegtem és ideges voltam. Jessinek játszottam a lazát, pedig rettegtem, hogy mi lesz anyám reakciója, ha meglátja, hisz reggel mikor elindultam itthonról érte, anyám nem éppen volt jó hangulatában. Bementünk az ebédlőbe és hála a jó égnek mindketten ott voltak…

„ A fiú oda sétált hangtalanul a szüleihez, akik saját kis elvont világukkal voltak elfoglalva. Nézte őket pár percig, hogy erőt nyerjen ahhoz, amit mondani szeretne, amit a szíve és józan esze szeretne.

- Anya, apa! - szólalt meg mire a szülei felnéztek rá. Anyja jóságos arccal nézte fiát, apja pedig kíváncsi, de bosszús tekintettel, hogy kirángatta őt a könyv által okozott örömből. - Szeretnék mondani valamit. Megismerkedtem egy nagy nagyszerű lánnyal. - az anya boldogan állt fel és karjait széttárva indult el fia felé.

- Jaj édes kisfiam, végre. Olyan boldogok lesznek a nagyszüleid. - magához ölelt és megpuszilgatta. - Na és ki az a kislány? - a fiú nyelt egy nagyot. Hogyan mondja el neki? Az anyja kedves asszony, de az idegeneket nem tűri, nem úgy, mint az apja.

- Erről lenne szó anya. - hátrább lépett YongGuk. - Ő… nem is tudom, hogyan mondjam… - vakarta zavarában a tarkóját, tekintetét pedig a földre szögezte. - A neten ismerkedtünk meg. Nagyon aranyos, kedves lány. Európai. - motyogta alig érthetően. Az anya szemei tágra nyíltak, majd sokkolva ült vissza a fotelba. Alig akart hinni a fülének. Szája remeget, arca sápadt lett. Mintha a fia azt mondta volna, hogy embert ölt. Az apa visszabújt a könyv mögé, mert nem akart a vita részévé válni. - Bajban volt anya és küldtem neki egy repjegyet karácsonyi ajándékként. Jövő héten itt lesz. - néma, feszült csend telepedett a szobára. A levegő izzott, az apa pedig jobban bele bújt a könyvbe. Az anya robbanni készült látszani. Felállt és közelebb lépett a fiához.

- Nem engedem, hogy valami pénz vadász, csóró, vadidegen nőszemélyt hozz a házamba, a világ másik végéről! Nem is ismered! Honnan veszed, hogy aranyos meg kedves? T e tényleg idióta vagy fiam! Te meg szólj már hozzá valamit!- fordult férjéhez, aki szemmel láthatóan jól szórakozott az előbbi kirohanáson.

- Az ő élete drágám. Felnőtt ember, és ha ő azt mondja aranyos a lány, akkor az is lehet. Boldoggá tesz, hogy a fiam egy bajba jutott emberen segít. Európai. Mit számít? Ő is ugyan olyan ember, mint mi. YongGukról meg tudod jól, hogy milyen jó emberismerő. Bízok benned fiam. - mondta nyugodtan az apa egy hatalmas mosoly kíséretében.

- Köszönöm apa. És mellesleg szemre való teremtés. - kuncogott YongGuk. Az anyja csúnyán nézett rá ő pedig kénytelen volt abba hagyni. Ez után még napokig zsörtölődött az anyja, YongGuk pedig boldogan várt…. „

- Anyám, apám! - hajoltam meg előttük. Jessi is meghajolt. - Ő itt Jessi. Kérlek, vegyétek elő az angoltudásotokat, mert nem nagyon tud még koreaiul. - kérlelő szemekkel néztem rájuk. Apámról tudtam jól, hogy megteszi kérés nélkül is. Anyámban pedig nem voltam biztos. Sose bírta az idegeneket és ez talán a múltban történt dolgok miatt vannak. Már amennyit tudok róla.

- Nem fogok éjjel nappal angolul beszélni a saját házamba egy vadidegen lány kedvéért. - durcáskodott anyám, de csak egy rejtett mosollyal tudtam az egészre reagálni.

- Szívem kérlek. - tette anyám vállára apám a kezét. Anyám megforgatta a szemeit és tudtam, hogy bele fog menni. Apámnak nem tud nemet mondani, hisz annyira szeretik egymást. Anya Jessi elé lépett. Percekig csak nézte szótlanul majd mosolyra húzódott a szája. Megtetszett neki. Nem értettem, hogy és miért, de megtetszett neki. Talán azért, mert Jessi félénken viselkedett. Talán mert magára ismert benne, mikor apámmal először találkozott. Talán csak tényleg esélyt akar adni az emberiségnek. Bármi is jár anyám fejébe, hálás vagyok érte.  Jessi alig mert a szüleim szemébe nézni. Tisztelettudó volt, nem mert semmit se csinálni, mert nem akarta megsérteni őket.  Édes volt és ettől huncut mosoly jelent meg az arcomon. Meghajolt anyám előtt újra.

- Jó napot! A nevem Jessica Denem és örvendek a találkozásnak. - ideges volt, hallatszódott a hangjából, de mégis próbált higgadt maradni.  Anyám meleg mosollyal fogadta és ő is meghajolt.

- Örvendek. Remélem, jól fogod magad érezni nálunk. Nyugodtan hívhatsz anyunak. - a szívem egy nagyot dobbant a boldogságtól. Ennél nagyobb ajándékot anyámtól nem is kaphattam volna…