Vágyak

- Miért nem mész el? Bármikor megteheted! Én ezt a helyedben már nem bírtam volna tovább. De te mégis itt vagy. Most is itt fekszel a karjaimba és nem mozdulsz. Nem futsz, nem menekülsz. Nem keresed a kiutat, a menekülés lehetőségét. Csak szenvedsz tovább mosolyt erőltetve arcodra. Tudom, hogy fájnak a szavak, tudom jól, hogy minden este sírsz, hogy valami változzon, de te mégis itt vagy. Miért? Miért nem menekülsz? Miért nem keresel egy olyan helyet, ahol boldogabb lehetnél?

- Mert te itt vagy. Én itt érzem magam boldognak. Nem vágyok másra, nem kell más. Ha a karjaidban lehetek, minden rosszat elfelejtek. Nem érdekel a nagymamád, sem a nővéred. Te kellesz nekem. Te vagy az én hősöm. Ha sírok, ha nevetek, ha bántanak, ha szeretnek, akkor is te vagy a hősöm, te vagy mellettem. - továbbra is a földön ültünk.  Én a lábai között, hátamat neki döntve mellkasának, ő pedig magához ölelt, simogatva felső karomat, meghittebbé téve a perceket, az együtt töltött időt. - Nem tudnálak itt hagyni. - suttogtam rekedtes hangon. - Bele halnék a gondolatba, hogy te itt maradsz egyedül, szomorúan. Találnál valaki mást, aki szintén csókolna és ölelne, de én önző akarok lenni és nem engedem, hogy más is megkapjon téged. Ha elmennék, ez hozna vissza. Visszarántana a tudat, hogy te hogy maradtál itt. Árván, egyedül, kétségbeesetten. Szeretlek, és nem tudlak elveszíteni. - lehajolt hozzám és megcsókolt. Oly szenvedélyesen, és oly gyengéden, mint még soha. Szédültem a drogként ható élvezettől. Bódultságomba hangokat hallottam, mely az ő torkából próbált kitörni. Halk, elfojtott sóhajok melyek egyre több gyönyört ígértek.

- Szeretlek. - suttogta mikor alig engedte el ajkai ajkaimat.

- Én is YongGuk.

2 hónap múlva:

A tavasz gyenge fuvallatként jött el mely belopta magát, minden ember szívében. A vágy mely már rég óta ott él bennem, most látszott kitörni belőlem. Most engedtem meg neki, hogy utat törjön magának. Egyre több feszültség, stressz és egyre több szenvedély halmozódott fel bennem. Meg akartam neki mutatni mennyire szeretem és el akartam felejteni a borzalmas, szürke hétköznapokat. A mamája megint rám szállt az nap. Ő szokás szerint az egyetemen volt és tanult, ahogy én is otthon. Anyukája nagybevásárláson volt, mikor a mamája leült mellém a nappaliban. Sasként figyelte a füzetet, amibe írtam, és én észre se vettem a laptetején a firkát, amit még előzőeste YongGukkal firkáltunk bele.

YongGuk:  I need you baby baby baby…

Jessi: Héé ez teen top szöveg. Nem ér lopni.

YongGuk: azt még se mondhatom, amit jelen pillanatban gondolok.

Jessi: Mert mit gondolsz?

YongGuk: Menjünk fel és megmutatom.

- Szereted?

- Tessék? - kaptam fel a fejem YongGuk nagymamájának, számon kérő hangjára.

- Szereted? - bólintottam.

- Mindennél jobban. - megrántotta a vállát, majd fintor húzódott a szájára.

- Ezt már nagyon sok lány mondta neki. Te se vagy különb. - fel akart állni, de megragadtam a kezét. Lenézett rám dühös szemmel, torkomba pedig szívem dobogott.

- Ha nem szeretném, nem tanulnék azért, hogy vele lehessek. Asszonyom, kérem fogadjon el. Fogadja el, hogy szeretem az unokáját és ismerkedjünk meg jobban. - lehajtott fejjel ültem előtte. Nem tudtam több szót kinyögni. A szívem összeszorult a tudatra, hogy ő nem akarja boldognak látni mellettem YongGukot. Én csak boldognak akarom látni és végre én is boldog szeretnék lenni. Szenvedek. Ki akarok szabadulni ebből a testből, de nem tudok. Elmenekülnék, de Yongguk szerelme mindig visszaránt, mikor már épp kezdem feladni. Ő az én váram és támaszom. Ösztönöz és véd.

- Szánalmas vagy. - suttogta méregként szavait. Képek villantak be a fejembe, ahogy az osztálytársaim bántanak, én pedig ahelyett, hogy kiállnék magamért, elbújva sírok a lány WC-be. Igen tényleg szánalmas vagyok. Most is legszívesebben elbújva sírnék, de nem tehetem. - Tűnj el YongGuk közeléből…

Rabul ejt az illat, mely ő belőle árad és lengi körbe a tavaszi napfénybe úszó szobát. Ajkai járnak, miközben mosolyra húzódott. Szemei csillognak a boldogságtól és az élnivágyástól. Teste tökéletes. Pólója valahol a szoba padlóján hevert, ő pedig fesztelenül járkált előttem. Élvezte, hogy csak őt figyelem és iszom a látvány. Hangja eltompult, nem fogtam fel semmit sem a szavaiból. Izmai rabul ejtettek és már nem akartam mást csak, hogy magamon érezhessem. Hirtelen előttem termett. Kábán néztem rá. Szívem egyre hevesen dobogott ő pedig lehajolt és megcsókolt. Az én hősöm, az én szerelmem. Tökéletes férfi és csak az enyém. Mellette gyermek vagyok. Önmagam vagyok és ő ezt nem bánja. Élvezi, minden egyes percét mikor gyermetegesen viselkedem. Szeret így, és nem néz rám rossz szemmel. Letérdelt elém nem szakítva meg a csókot. Magához ölelt én pedig nyakába karoltam. Magamon éreztem egy kis részét, de én többet akartam. Lassan hátra döntöttem, majd pár másodpercre megszakadt csókunk, míg rá ültem. Újra egymás ajkain csüngtünk, mint alma a fán és a világ mi körbe vett minket teljesen megszűnt. Szeretem ezt a fiút. Az övé akarok lenni és az övé is leszek.

- Jessi. - morogta szenvedélytől rekedtes hangon. - Szeretlek.

- Én is YongGuk. Kérlek vigyázz rám. - suttogtam félelemmel vegyült hangon.

- Megígérem. Most és mindörökké, vigyázni fogok rád. - maga alá gyűrt és újra egymás rabjai lettünk.

YongGuk:

Izzadtan, kimerülten löktem az utolsókat. Vége volt. Behunytam szemeim és darabjaimra törtem. Minden izmom megfeszült. Szerelmem szaporán kapkodta a levegőt, majd mikor már újra teljesnek éreztem magam lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Nem így terveztem ezt a délutánt. Más terveim voltak, de nem bántam meg. Lefeküdtem mellé és betakartam magunkat. Hozzám bújt, mint egy kiscica, és nem mert megszólalni. Jól döntöttem, mikor visszaírtam neki. Jó döntöttem mikor ajándékot adtam neki, hogy eljöhessen ide. Jól döntöttem, hogy megmentetem az életét. És jól döntötök most is mikor kiállok mellette, szembefordulva nagyanyámmal. Szeret és én is őt. Mellkasom kezdte el simogatni vékony, hidegujjaival. Libabőrős lettem a jól eső érzéstől. Lenéztem újaira, majd ő rá. Szemei mellkasomra irányultak, arcán boldog mosoly nyugodott. Szeretem mikor ilyen, nyugodt és boldog, ártatlan kisgyermek tükröződik vissza. Megfogtam a kezét, felemeltem a számhoz és megpusziltam, majd vissza tettem mellkasomra.

- Mire gondolsz most? - kérdeztem tőle csendesen.

- Nem bántam meg. - suttogta egy kis szünet után. A könnyek jutottak eszembe melyeket próbált vissza szorítani. Megcsókoltam, hogy ne fájjon neki, de tudom jól, hogy ez fájdalmán nem enyhített. Boldog vagyok, hogy nekem adta oda magát, és csak is nekem.

- Én sem.

- Az ágyneműd….

- Felejtsd el! Nem számít. Csak te számítasz. Köszönöm. - felnézett rám.

- Mit?

- Hogy nekem adtad a kincsed…

Összejön

Felrohantam a szobámba. YongGuk követett, majd hangosan becsapta maga mögött az ajtót.  Gyors léptekkel közeledett felém és megragadta a karjaimat.

- Tudod te mit tettél!? - kiabálta s gyengéden rázni kezdet. - Tudod te mit mondtál anyámnak? Jessi ebbe nem kellett volna bele szólnod. - mérges volt. Szeme más milyen fényben csillogott, mint ahogy szokott. Kissé megijedtem tőle, de felvettem a kesztyűt, mert én is mérges és ideges voltam.

- Ugyan miért nem? Én rólam is szó van. - kiabáltam. Felsóhajtott és elengedett. Tisztában volt vele, hogy igazam van és azzal is tisztában van, hogy mit érzek az ilyen dolgokkal kapcsolatban. Jól sejtette, hogy ezt a vitát semmi esélye nem lett volna megnyernie.

- Fogalmad sincs, hogy mit tettél. - mondta csendesen. Leült az ágyra. Elé álltam ő pedig megfogta a derekam és magához húzott. Homlokát hasamnak támasztotta, kezeivel pedig derekam ölelte. - Nem akarlak elveszíteni. Kellesz nekem.

- Ahogy te is nekem. Bármit megteszek. - simogattam a fejét. Felnézett rám.

- Most az nem lesz elég. - hangjából aggodalom csengett.

- Nem olyan gonosz anyukád, hogy szétszedjen minket. És hidd el én is erős vagyok. Bármit kér, megfogom csinálni, csakhogy veled lehessek.  - beleültem az ölébe és hozzá bújtam. - Kérlek, ne beszéljünk erről. Ne vitatkozzunk. Szeretnék most kettesben lenni veled úgy, mint a faházban. Hagyjuk a problémákat kívül.

- Rendben…

Lesétáltunk kézen fogva, nevetve. Annyira boldog voltam, hogy ő itt van nekem és végre én is neki. Boldog voltam, hogy nem egyedül vagyok ebbe a világban és, hogy végre találtam egy olyan embert, aki őszintén szeret. Én is szeretem őt és bármire képes lennék, hogy ne veszítsem el. A boldogság mi rózsaszín ködfelhőként vett körbe egy perc alatt elillant. YongGuk nagyijának kiabálására lettünk figyelmesek. Lementünk a nappaliba és magából kikelve üvöltözött a lányával. Sajnos nem értettem, mert koreaiul beszélt, de sejtettem mi lehetett az oka. Mikor meglátott minket abba hagyta és egyenesen hozzám jött. Mint egy felbőszült vadkan úgy közelített felém, fel se tudtam dolgozni a dolgot vagy védekezni, csak azt vettem észre, hogy lekevert egy pofont. Megszeppenve álltam előtte, a fájdalmas részen tartva a kezem. YongGuk közénk ugrott, oldalra kitárt karokkal. Nem mozdultam csak figyeltem mamája reakcióját. Kikerekedett a szeme, arcvonalai még dühösebbé váltak.

- Ellenem fordulsz? A családod ellen fordulsz egy riherongy kurva miatt? Egy európai kurva miatt? - ezt már angolul mondta és nagyon fájt. Az egész ház tőle zengett.

- Nagyi szeretlek, de megkérlek arra, hogy ne mondj rá ilyeneket. Szeretem ezt a lányt. - YongGuk még mindig nem mozdult. Védett engem. Nem mertem szólni semmit se. Nem akartam nagyobb bajt okozni, mint amit okoztam.  YongGuk anyja letörve állt, férje pedig támogatta őt, ahogy YongGuk is engem. Tennem kell valamit, mert ez így nem jó. Ki kell állnom szerelmem mellett és magam mellett. Kiléptem YongGuk mögül.

- Asszonyom! - hajoltam meg a nagymama előtt. Lekicsinyelően nézett rám.

- Nem volt elég? Kérsz még? Hogy mersz te engem megszólítani?

- Sajnálom, ha YongGuk megbántotta önt miattam, de amiket rám mond az felháborító. Nem is ismer, és meg se próbál megismerni. Honnan tudja, hogy milyen vagyok? Nem vagyok kurva. Szeretem az unokáját nagyon is. - mondtam csendesen. Nem szólt semmit. Lehajtott fejjel álltam előtte a padlót néztem mikor hirtelen YongGuk megragadott és a háta mögött landoltam a földön.

- Megtépem ezt a kurvát! Hogy mer velem ilyen tiszteletlen lenni…..

A hó újra hullani kezdet. Ki szerettem volna menni, ugrálni alatta, mint egy kisgyermek, de nem tehettem. Kettesben ültem YongGuk anyjával. A szívem teli volt fájdalmas érzésekkel, agyam pedig egyfolytában járt. Rosszat sejtettem, de próbáltam ezt elkergetni magamtól. Papírok felett görnyedt, szemüveggel a szemén és olvasott valamit. Kínzó csönd lebegett körülöttünk.

- Jessi, keresnek téged. - szólalt meg, de nem nézett rám. - Haza akarnak vinni. - éreztem, ahogy a vér eltűnik a testemből. - Gondolom nem szeretnél haza menni. - rám nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel célozni akar e valamire.

- Nem.

- Tudom jól. Nyugi nem engedem, hogy elvigyenek. Abba te is és YongGuk is bele halnátok. Nos, azt mondtad bármit megtennél, hogy együtt maradhass YongGukkal. - bólintottam. - Nyugi. Nem kérek semmi rosszat, csak annyit, hogy kérlek, hívj anyának és, hogy fogadj nekem szót. Nem szeretném, ha dolgozni mennél. Maradj itthon velem, és én, megtanítalak mindenre, amit tudnod kell erről az országról. Le kell tenned az állampolgári vizsgát, de ehhez meg kell tanulnod koreaiul. - ledöbbentem, de örültem neki, hogy végre valami jó hírt is hallok. Az kicsit fáj, hogy nem mehetek dolgozni, de úgyis ki fogok valamit találni. - Ahhoz, hogy YongGukkal maradj, mindent meg kell tanulnod, mait tudnod, kell az itteni életről. Nem szeretném, ha egy olyan lány lenne mellette, aki nem tud megcsinálni semmit, nem tud a kedvébe járni. Ha nem láttok változást, vagy nem azt teszed, amit kértem tőle, el kell hagynod a fiam.

- Rendben. - bólintottam. Mindent megtennék, azért, hogy YongGuk boldog legyen. Ha ehhez ez kell, akkor ez kell, én készen állok rá.

- Na, mosolyogj már. - nevetett rám.  Egy kis mosolyt húztam a számra, de nem szívből jött. A délután járt a fejembe és a mostani helyzetem. Nem értem, hogy az emberek, hogy képesek a másik embert úgy bántani, hogy nem is ismerik. - Menj, YongGuk valamivel készült neked. - felálltam és meghajoltam.

- Sajnálom a délutánit. Nem akartam tiszteletlen lenni az anyjával.

- Nem voltál az. Ő ilyen sajnos, főleg az európai emberekkel. Ne törődj vele. Meg fog békélni. Hadd nézem az arcod. - közelebb mentem hozzá és felé fordítottam. - Szhhh…. - sziszeget. - Ez nagyon csúnya lesz holnapra. Már elkezdett belilulni. Ezt a lányomnak kellett volna kapnia, nem neked. Ő ment anyuhoz árulkodni. Menj le a konyhába és kérjél rá jeget. Habár szerintem már nem sokat fog neki használni. Holnap adok majd alapozót, mert el kell mennünk, vásárolni.

A következő hetek kínszenvedés volt. YongGukkal alig tudtam együtt lenni, mert az egyetemre minden nap be kellett mennie. Este mire hazaért már hulla fáradt volt, ahogy én is. Minden egyes nap keményen tanultam a nyelvet és a történelmet. Nehéz, de tudom jól, hogy meg kell csinálnom. YongGuk mamája se könnyíti meg a dolgomat. Minden nap át jön és szid, vagy csak keresztbe tesz nekem úgy, ahogy éppen tud. Próbálok közeledni felé, de ez sajnos esélytelen. Ilyenkor inkább a nyelvtankönyvbe bújok és próbálom megfejteni ennek a népnek furcsa és bonyolult nyelvét kisebb sikerrel. Már lassan egy hónap telt el, mióta eljöttem otthonról. Nem hiányzik. Néha facebookon megnézem a többieket, hogy hogy vannak, és mit csinálnak, de mostanában egyre kevésbé. Az itteni dolgok jobban lekötnek, és már egyáltalán nem érdekel a múlt. A jelen problémái teljesen elfelejtettek velem mindent. A táncot is elhanyagolom, pedig ezért is jöttem ide. Nem tudok gyakorolni és céget se kerestem, akik esetleg megnéznének. YongGuk köti le a napjaim minden egyes percét, és a közös jövőnk tervezgetése, az hogy miképpen tudnánk boldogan élni.

YongGuk lépett be a nappaliba. A könyvek feledt görnyedtem és próbáltam megoldani a feladatott, amit adtak. Eltemetkeztem a betűk és jelek sokaságába.

- Szia kicsim. - szólt csendesen az ajtóból állva. Felkaptam a fejem és rá mosolyogtam. Este volt már és látszott rajta mennyire nyúzott. Felugrottam és felé rohantam, majd átöleltem.

- Szia! - szorítottam magamhoz. - Nagyon hiányoztál.

- Veszem észre. - nevetett és magához ölelt. - Tanulsz? - kérdezte mikor kissé eltávolodtam tőle.

- Igen. Reggel óta. - húztam ki magam büszkén. Szemei felcsillantak, mintha valami kis gonosz tervet eszelt volna ki.

- Itt az ideje, hogy pihenj.

- Fáradt is vagyok, de látom, hogy te is. - megsimítottam az arcát. Bólintott.

- Egy óra van vacsiig és el szeretnék bújni veled addig. - felkapott. Hangosan kezdtem el nevetni, ahogy megpördült velem. - Szeretném, ha kényeztetnél, mert nagyon el vagyok árvulva mostanában. - megpuszilta a homlokom.

- YongGuk, tegyél le!!!! Tanulnom kell. - nevettem hangosan.

- Nem érdekel. Te! Én! Ágy! Most! 

Bármit!

A zene üvöltött, és ahogy beléptünk az ajtón elnyelt, magába foglalt. Átjárta a testem a lüktető ritmus és már nem bántam, hogy eljöttem velük. Emberek vettek körül és végre nem a négy fal között voltam bezárva. Szabadnak éreztem magam és boldog voltam. Bentebb mentünk. Leültünk egy boxba és DaeHyun piákat hozott. Nem volt ínyemre az, hogy igyak, de megittam a társaság kedvéért. Marta a torkom és elkezdtem köhögni. YongGuk elkezdte veregetni a hátam gyengéden, majd magához ölelt.

-A következő jobb lesz. - suttogta. És tényleg jobb volt. Ittunk, táncoltunk, nevettünk, jól éreztük magunkat. Talán kicsit nagyon is jól…

-Shhh… - csitított mikor az emelet felé tartottunk. Mindketten részegek voltunk. Szédültem, a lábaim pedig mintha ólomból lettek volna. Nem akartam, hogy az este véget érjen. Táncolni, emberek közt akartam lenni. YongGuk valamennyivel józanabb volt nálam. Ő nem ivott olyan sokat, mint én, vagy talán csak jobban bírja az alkoholt. Leültem a hatalmas márványlépcső egyik fokára. Neki dőltem a korlátnak és YongGuk arcát fürkésztem. Ő csak állt és nézett. Arca piros volt, szemei csillogtak. Kapaszkodott, hogy el ne essen. Ő adta nekem az italokat. Azt akarta, hogy igyak és elfelejtsek mindent.

- Ülj már le! - szóltam rá nevetve. - Túl magas vagy. Fáj a nyakam attól, hogy állandóan fel kell rád néznem. - mosolygott. Talán szórakoztatta az egész. Leült velem szembe. - Táncolni akarok még, és veled. Piszkosan és kihívóan, ahogy még soha se táncoltam és nem táncoltunk.

- Részeg vagy. - mosolygott rám.

- Te is. - nevettem. - Olyan jó volt ez az este. - hátradöntöttem a fejem és behunytam a szemeim.

- Szerintem is. - csendes volt. Fáradtnak tűnt, de nem akartam egyedül maradni. Tudni akartam minden kérdésemre a választ, ami megszületett a fejembe. Most éreztem magam elég bátornak ahhoz, hogy feltegyem.

- YongGukkie. Gukkie! - nevettem. - De vicces neved van. - mosolyogva megvakarta a tarkóját. - Kérdezhetek valamit?

- Persze. - közelebb mentem hozzá és a falig toltam. Kezeim a térdére tettem. Arca felragyogott, mosolya szélesebb lett.

- Mi van velünk? - kérdeztem csendesen. Szemeibe néztem. - Megcsókolsz, magadhoz ölelsz, simogatsz, dédelgetsz. Alig ismerjük egymást, jó talán ez nem is rossz, mert az egészben ez a legjobb. Nem ismersz, és én se téged. Mindig lesz valami első, mindig lesz valami új. - megsimítottam alsó ajkát. Behunyta a szemét, mélyen magába szívta a levegőt. - Annyira szép ajkaid vannak.

- Jessi… - suttogta remegő hanggal. - Te mit szeretnél? - egyre mélyebb, szenvedélyesebb lett a hangja. A vágy elkezdett bennem mocorogni. Éreztem, ahogy testem kezd megváltozni, hogy be tudjam őt fogadni. Szívem egyre jobban vert. Hogy én mit akarok? Végre boldog szeretnék lenni. Nem tudom még most se elképzelni magamat mellette.

- Próbálkozzunk meg vele. - suttogtam. Kezeit a csípőmre tette és jobban magához húzott. Már nem volt köztünk távolság.

- Mivel? - kérdezte izgatottan, az ajkaimba motyogva.

- Ezzel! - nem bírtam magammal tovább és megcsókoltam. Hajamba túrt és újra elvesztem az érzésbe, amit ő nyújtott nekem. Ölébe ültetett és egyre szenvedélyesebbé vált. Kezei bejárták a testem. Mindent viszonoztam, amit ő nyújtott nekem. Készen állok. Most már tudom, hogy ő rá vártam mindig is.

- Akarlkahh!!! - nyögte mikor elváltak ajkaink.

- Én is. - lihegtem. Újra megcsókolt én pedig kezdtem lefejteni róla az inget. Ujjaimmal simogattam a felszabadult területeket.

- Menjük fel. - nyögte.

- Én arra még nem állok készen.

- Mást is csinálhatunk, csak kérlek, menjünk fel. Nem bírok magammal tovább. - izgatott ez a kijelentése nagyon is, de nem akartam elkapkodni az egészet. Bármikor igent mondanék neki, de megfontoltnak kell lennem.

- Megrontasz. - suttogtam ajkaiba.

 - Te is engem. - újra megcsókolt.

- Hát ti? 

Alig emlékeztem arra, hogy mi történt előző éjszaka. A fejembe egy kép villogott, hogy én és YongGuk a lépcsőn kéjelgünk, majd az anyja szigorú tekintetével találkozunk. Ennyi maradt meg, most pedig itt ülünk a nappaliba és várjuk a szüleit. Szégyelltem magam. Lehajtott fejjel ültem szerelmem mellett. Féltem, hogy el fogom veszíteni és soha többet nem láthatom. Rá néztem. Ő is aggódott, de mikor észrevette, hogy figyelem felém fordult biztató mosollyal az arcán. Hozzá akartam bújni, át akartam ölelni, de nem mertem megmozdulni.  Nagy volt köztünk a távolság és sehogy se mertem ezt szűkíteni.

Bejöttek a szülei és leültek velünk szembe. Egy cseléd jelent meg, aki csészéket és teát hozott be, majd mindenkinek öntött. Remegve ültem és nem mertem felnézni. Szégyelltem magam, a tegnapi nap miatt. YongGuk is lehajtott fejjel ült. Anyja belekortyolt a teába, majd letette a csészét az asztalra.

- Igyatok! Mindketten másnaposak vagytok és ez jót fog tenni. - megvárta, míg ittunk egy-egy kortyot. Remegő kézzel tettem le a csészét és jobban összehúztam magam. - Fiam, tegnap mielőtt elmentettek megegyeztünk valamiben. - jobban lehajtotta a fejét. - Megegyeztünk, hogy nem fogtok alkoholt itatni Jessivel, mert még kiskorú. Abban is megegyeztünk, hogy te se fogsz inni, nehogy valami hülyeséget csináljatok, és hogy haza tudjatok jönni, mert Jessi nem ismeri Seoult. Ehhez képest mindketten részegek voltatok és későn jöttetek haza. Ha csendbe maradtok nem is buktatok volna le.

- Sajnálom anya. - mint egy kisgyerek. Annyira megsajnáltam. Miért csak ő van leszidva mikor én is ugyan olyan bűnös vagyok.

- Asszonyom! - szóltam közbe. - Nem YongGuk hibája. Én akartam inni és azt akartam, hogy ő is igyon. - hazudtam. Arcom egyre vörösebb lett a szégyentől. YongGuk mérges tekintetét éreztem magamon.

- YongGuknak viszont nemet kellett volna mondania. - felemelte a hangját. - És a tegnap esti kis románc a lépcsőn kinek az ötlete volt? Ugyanis arra ébredtem fel, hogy ti ott nyögtök, mint valami pornófilm szereplői.

- Az enyém! - mondtuk egyszerre. Az anyja csak sóhajtott.

- Reménytelenek vagytok mindketten és felelőtlenek is. Mi lett volna, ha nem megyek le? - akkor felmentünk volna a szobámba és olyan dolgokat tett volna velem, amikről eddig álmodozni se mertem. - Ha nem megyek le, pár hónap múlva azzal szembesültök, hogy gyereketek lesz.

- Anya… - vágott közbe YongGuk. - Jessi nem olyan. Nem lett volna semmi. - az arca egyre vörösebb lett.

- Fiam, itt lenne az ideje, hogy a korodnak megfelelően viselkedj! - korholta és YongGukon látszott, hogy valami mélyebb dologról van szó, nem csak a tegnap estéről.

- Anya nem leszek olyan, mint YongNam vagy mint Natasha. Fogadj már el és azt is, hogy én az életemet e mellett a lány mellett képzelem el. Mi lett volna,ha ??? Kit érdekel???

- Fiam ne legyél szemtelen az anyáddal! - vágott közbe az apja is.

- Ha megtörtént volna, én lennék a világ legboldogabb emberre. - folytatta tovább. - És ha teherbe esett volna? Kit érdekel? Örülnék neki, ha szülne nekem egy gyereket. Felnevelnénk. Anya te csak a nagyitól félsz, hogy mit szólna hozzá. - kiakadt. Még sose láttam ilyennek.

- Fiam tisztában vagy a hagyományainkkal. Tiszteletben kell tartanod, azokat a dolgokat, amiket minden fiatal tiszteletben tart.

- Hidd el a többi fiatal ennél durvább dolgokat csinál.

- Akkor azt mond meg nekem, mik a terveitek? Különböztök, sose fogtok jól kijönni.

- Szeretem, ahogy ő is engem ez számít csak! - egyre hangosabban beszélt és dühösebben az anyjával. Nem tetszett, egyáltalán nem. Felálltam. Mindketten elhallgattak és rám néztek. Nem tudtam mit tegyek, hogy a helyzet ne fajuljon el, de nem akartam lemondani a szerelem lehetőségéről.

- Sajnálom, de én ezt nem bírom tovább. - szóltam csendesen. - Adjanak egy esélyt nekem és bármit mondanak, megcsinálom, csak h együtt lehessek YongGukkal. Szeretem őt. Nagyon szeretem és nem akarok lemondani róla. Boldoggá tesz. - anyja és apja összenéztek.

- Tűnjetek a szemünk elől. - félmosoly húzódót az anyja arcára. - Jessi ezt a kijelentésed pedig később még megbeszéljük. 

5.nap és estéje - Vége az unalmas napoknak

A szívem vadul kalapált. Elváltunk egymástól, homlokunkat összeérintettük. Kezei még mindig csípőmön pihentek. Nem mertem rá nézni. Szemeimet lesütöttem. Levegő után kapkodtam, ő pedig csak mosolygott. Megcsókolt, még mindig hihetetlen számomra. Boldog voltam, de nem mertem teljesen bele élni magam ebbe a hihetetlen jóleső érzésbe.  Forgott velem a világ, gyomromban pedig ezer meg ezer pillangó röpködött össze vissza. Többet akartam, akartam még őt. Az érzés mely hatalmába vett erősen szorított, kegyetlenül fogva tartott. Nem tudtam elmenekülni előle, pedig annyira szerettem volna tiszta fejjel átgondolni mindent.

- Mit érzel most? - kérdezte csendesen. Végig simított arcomon. Mindent érzek egyszerre. Szerelmet, izgalmat, szenvedélyt, akartatott, hogy ne dőljek össze, mint egy kártyavár. Karjaiba akarok örökre maradni, hisz csak ő van nekem, de mégis valami visszatart, miközben egy másik erő a karjaiba igyekszik lökni.

- Fogalmam sincs - suttogtam és még mindig nem néztem rá. Szégyelltem magam. Fogalmam sem volt, hogy miért érzek így, egyszerűen csak nem mertem rá nézni. Bűnösnek éreztem magam, hogy csak úgy megadtam magam. Tartani akartam az érzéseim, elfojtani, hogy ne tudja, mi van velem.

- Magadra hagyjalak? - kérdezte csendesen.

- Ne! Jó veled lenni. - hozzá bújtam. A külvilág teljesen megszűnt számomra. Csak ő és én léteztem. Ajkai izét még mindig éreztem a számon és nem tudtam vele betelni. Bátorságot vettem és felemeltem a fejem. Remegtem az izgalomtól. Közeledettem ajkaihoz és megcsókoltam. Bele mosolygott a csókunkba és viszonozta. Nem tudtam mi lesz ezután, de nem is akartam tudni. Csak élni akartam a pillanatnak.

- Szeretsz? - kérdezte csendesen. Olyan jó lenne, azt mondani, hogy igen, de nem tudom azt mondani. Csak ültem vele szembe miközben ő türelmesen, gyengéden simogatott. Várakozva, vággyal teli szemekkel nézett. Nem tudom, kimondani, egyszerűen képtelen vagyok rá. Félek, hogy ennek vége lesz, ha kimondom. Félek, hogy elveszítem, és tudom jól, hogy nem élném túl ezt a csalódást.

- Nem tudom. - sóhajtottam. Bizonytalan vagyok. Ő olyan jó ember és nem tudom elképzelni magam mellette. Nem érdemlem meg őt. Túl meseszerű nekem ez az egész.

- Nem baj. - megpuszilta a homlokom. - Várok rád, remélem tudod? - szemei csillogtak. Sajnáltam, hogy megbántottam, de nem merem bevallani, hogy mennyire szeretem.

- Igen tudom. - rám mosolygott.

- Elvesztetted a csókszüzességed….

YongGuk:

Kézen fogva, boldogan hagytuk el Jessi szobáját. Annyira boldog voltam, hogy végre közelebb kerültem hozzá. Szeretem és most már ő is tudja. Ő a kezdet és a vég, ő rá vágytam és vártam mindig is. Kell nekem, nélküle egy senki lennék újra. Életet lehet belém és most már én is újra élő ember vagyok.  Boldog ő is ettől a csóktól. Le se tudná tagadni. Jó így látni. Nem bánnom, hogy megtettem. Kicsit féltem a reakciójától, de kár volt.  Most már tudom, hogy nem kellett volna ilyen sokat várnom.

Lementünk a nappaliba. DaeHyun már ott ült és anyámmal beszélgetett. Anya szereti DaeHyunt. Mindig olyan jókat beszélgetnek, Dae mindig megneveteti őt. Most is ott ültek a kanapén és nevettek. Irigyelem néha miatta. Én anyával sose voltam ilyen viszonyba. YongNammal és Natashaval elvolt, de velem sose. Engem mindig csak pátyolgatott, amit nagyon gyűlöltem.

- Szia haver! - nyújtottam neki a kezem. Jessi megbújt mögöttem. Csak mosolyogni tudtam rajta. Mint egy félős kiscica. Dae mindent elmesélt a tegnap estéről. Boldog voltam, hogy ismerkedni próbált, de nem akarom, hogy DaeHyunnal. Félek, hogy elveszítem.

- Szia Gukkie! - felállt, viszonozta a kézfogásom és megölelt. - Ő az a szépség? - nézett a mögöttem álló lányra.

- Igen. - mondtam büszkén, magamat kihúzva. És az én szépségem, most már biztos, hogy hozzám tartozik. Arrább léptem.

- Szia! Én vagyok DaeHyun! - mosolygott szerelmemre és meghajolt előtte.

- Szia! Jessi vagyok! - meghajolt ő is. - Hagylak titeket tanulni. - el akart menni, de Dae megragadta a kezét és visszarántotta. Kétségbeesett tekintettel nézett rá a kezére. A szemeim villámokat szórt. Féltékeny lettem. Legszívesebben oda mentem volna és lecsaptam volna barátom kezét Jessiről. Nem szabad félnem. Jessi más és soha sem hagyna el. Bízok benne. Az agyam és a szívem is azt súgja, hogy ez a lány nem olyan lány.

- Eljössz velünk este? - rám nézett Jessi. Látszott rajta, hogy nem tudja, mit feleljen. Nem tudtam mit tegyek. Csak álltam ott és vártam arra, hogy valamit kinyögjön. Reméltem, hogy nemet fog mondani.

- Öhhmmm…

- Na, ne kéresd már magad.

- Sajnálom, de nem. Inkább most itthon maradok. Majd máskor.

- Kár…

Jessi:

Hagytuk őket tanulni és elmentünk YongGuk anyukájával vásárolni. Csendben ültem mellette az autóban. Nem tudtam mit mondjak. Még mindig a csók járt a fejembe és a mámorító percek hatása alatt voltam. Senki se tud róla és ez a legjobb benne. Titkos bűn, amit soha senki se fog megtudni.

- Jól érzed magad nálunk? - törte meg a közöttünk lévő csendet. Hangjában kíváncsiság zengett, szemei mégis egy hangú maradt. Minden egyes alkalommal felkelti a kíváncsiságom ez a nő. Hogy tud ilyen lenni? Nem mutat semmit, de mégis mutat mindent.

- Igen. Hamarosan keresek munkát! - nem szólt csak előre figyelt. Megálltunk, kiszálltunk és bementünk az áruházba. Polcról polcra jártunk. Az emberek, akik elmentek mellettem mind megbámultak, mint ahogy mi szoktuk, mikor ázsiait látunk. Most már tudom, hogy ők mit éreznek olyankor. Nagyon rossz volt és idegesítő. Próbáltam vele nem foglalkozni, így csak toltam a kocsit és elmerültem a gondolataimban. Újra YongGuk karjaiban voltam a képzeletemben. Magamon éreztem illatát, buja, mély hangja pedig fülembe csengett.

- És mit szeretnél dolgozni? - zökkentett ki. Meglepett. Azt hittem nem fogja felhozni a témát, mert nem válaszolt a kocsiba. Meg kell még szoknom, ennek az asszonynak a szokásait.  Nyeltem egy nagyot és próbáltam olyan választ kitalálni, amivel nem tudom megbántani.

- Bármit amit találok. - feleltem őszintén. Fogalmam sem volt, mint kellene dolgoznom. Semmiben sem tudtam elképzelni magam. Táncolni, énekelni szeretnék, de nekem ebben az országban ilyen téren nincs jövőm.

- Felesleges. Mindent megadok neked, amire szükséged van és YongGuk sincs máshogy ezzel. Vigyázzunk rád és megadunk neked mindent. - nem nézett rám. Úgy mondta ezeket a szavakat, mintha egy kisgyerek lennék, mintha az anyám lenne és vitatkoznánk valami hétköznapi, csekély dolgon.  Dacosan ment. Büszkeségébe léptem volna bele?

- Szeretnék dolgozni. Tudom, hogy meg tetszenek mindent adni, de szeretnék dolgozni. Nem szeretnék léhűtő lenni, nem szeretnék ingyenélő lenni. - erősködtem. Nem szeretnék újra függni valakitől, vagy nem szeretném azt, ha azt hinnék, hogy csak ki használom őket.

- Nem vagy az. Nem szeretném, hogy lefáraszd magad, hisz jövőre iskolába kell menned. Most az a dolgod, hogy tanulj meg koreaiul valamennyire, szocializálódjál, hogy jövőre be tudj illeszkedni. Szeretném, ha ma este elmennél a fiúkkal szórakozni. Nem fognak magadra hagyni. - mosolygott rám. Mintha YongGukot láttam volna magam előtt. A mosolyuk ugyan olyan kedves és szép. Mindent elhiszek neki, de akkor is kell egy biztonsági tartalék. Kell egy kapaszkodó, hogyha minden elsüllyed

-  Köszönök mindent. Maga nagyon kedves asszony, ahogy a fia is, de sajnálom, én ezt szeretném. - felsóhajtott. Próbáltam határozott lenni, de nem voltam túl meggyőző. Legyintett egyet és mosolygott. Nem úgy nézett ki, mint aki haragudna és ez kissé megnyugtatott. Talán csak nem akarta erőltetni tovább a témát. De bármi járjon a fejébe én örültem neki, hogy abba hagyta ezt az egészet.

- Olyan vagy, mint YongGuk. - az édességekhez érkeztünk és bele tett a kocsiba pár csokit és cukrot. - Meg kell tanulnod, hogy YongGuk mit szeret és mit nem. - rám nézett. - Fogytál mióta nálunk vagy. - felsóhajtott és elkezdte rázni a fejét. - Jaj, szívem ne tedd velem ezt, mert azt fogom hinni, hogy nem ízlenek az ételeink. - megfogta a karom és magához húzott. -  Na, gyere, válassz valami édességet. - csak néztem rá megilletődően. Megláttam a gumicukrokat és nem tudtam neki ellen állni.

- Azt a pandás gumicukrot kérem, ha szabad.  Imádom a gumicukrot….

Az este hamar eljött. Próbáltam azokból a ruhákból felöltözni, amit magammal hoztam. A tükörbe néztem és siralmas volt az amit láttam. Kisminkeltem magam, megcsináltam a hajam és lementem a többiekhez.  Beszélgettek, nevettek. Oda mentem YongGukhoz és átöleltem hátulról. Megfogta a kezeim.

- Szia! - libabőrös lettem ahogy meghallottam mély hangját.

- Nem akarok menni YongGuk. - suttogtam. - Menjünk fel és bújjunk el. Legyünk kettesbe ma este. - könyörögtem. Megfordított és magához ölelt.

- Jól nézel ki. - suttogta.

- Ne hazudj!

- Kifogytad ezeket a ruhákat. - megpuszilta a homlokomat. Megrántottam a vállam, miután kinyitottam a szemeim. - Holnap el kellene menned, vásárolni.

- De nem szeretnék.

- Nem lesz ruhád.

- Majd hordom a tiedet.

- Jól állna rajtad. - lehajolt és megcsókolt. Viszonoztam. A többiek csodálkozva néztek minket. - Az enyém vagy. Nem engedek egy fiút se a közeledbe ma.