3.nap estéje és a 4.nap reggele, estéje

A lány csak sír a fiú karjaiban. Elmondott neki mindent. Elkezdte és nem bírta magába tartani. A fiú megkövülve ül. Nem hitte volna, hogy a lány ennyit szenvedett volna életében. A szülei elhagyták, eldobták maguktól egy vadidegen országba. Nem keresték és nem is foglalkoztak vele. Egyedül volt és retteget. Kisgyermek volt, de már nem emlékszik a szüleire. Emlékük halvány, elenyésző. Csak a rettegésre emlékszik, ami azon a napon úrrá vette őt.

- Anya! - arc nélküli nőhöz imádkozik. - Anya, kérlek!

- Shhh.. kicsim. Maradj itt. Pár perc és visszajövök, apuval.

- Apa! - férfinek sincs arca. - Kérlek! Félek! Nem szeretnék itt maradni. Hadd menjetek veletek!

- Nem kicsim. Ide nem jöhetsz be.

- Fázom. Nagyon hideg van.

- Csak öt perc kicsim. Kibírod. - megpuszilta az anya, a kislányt. Ő csak sírt, mikor szülei távolodtak tőle. A havat leseperte a padról és leült rá. Várt, csak várt és várt. A szülei nem jöttek. Remélte, hogy jönnek majd érte és hoznak neki valami játékot. Nem jöttek. A nap az égről lassan eltűnt, az utcán kevesebb emberek járkáltak és inkább csak fiatalok. Nem figyeltek rá. Nem vették észre a kislányt, aki egyedül ül a padon és majd megfagy. Zokogni kezdet, mikor az utcai lámpák kigyulladtak. Nem jöttek érte, elhagyták. Szegény kislánnyal eddig se foglalkoztak a szülei, most pedig sorsára hagyták…

Az intézetben megfürdették. Zokogott, rúgkapált. Szülei nevét kiabálta. Nem értette mi történik vele, nem fogta fel, hogy hol van. Pizsamába dugták és befektették egy szobába, tíz másik gyerek mellé. Rozoga ágyon feküdt, mely kényelmetlen volt. A plafont nézte és próbált elaludni. Nem ment neki. Éhes volt és még mindig fázott. Becsapottnak és elhagyatottnak érezte magát. Azt hitte, hogy rossz volt, Azt hitte, hogy a szülei haragszanak rá és ezért hagyták magára. A szülei nem haragszanak rá és nem tett semmi rosszat, hisz ártatlan kisgyermek. A többiek halkan szuszogtak körülötte. Félt tőlük. Azt gondolta, hogy majd bántani fogják, meg fogják verni. Nem merte behunyni a szemeit, de várta a másnap reggelt, hogy az anyja vagy az apja érte jöjjenek….

Pár hónap múlva egy idősödő nő jött érte. Nem volt boldog. A nevelők kiverték belőle a boldogságot. Olyan kicsi volt még, olyan ártatlan és mégis azt kellett megtapasztalnia, amit felnőtt emberek se tapasztalnak meg. Nem csinált semmit csak annyit, hogy ő más és egy másik nyelven beszél. A nő pár hét múlva elvitte magával. Eleinte boldog volt utána pedig egyre szomorúbb, mert csak kihasználták. Az iskolába mindenki bántotta. Lelencnek, intézetesnek csúfolták. Fájt neki és a szívébe vésődött. Teltek az évek és úgy került családról családra. Sehol se kellett. Megtanult magyarul, de csak angolul beszélt ideje nagy részében. Utálta azt a nemzetett. Mindenki csak bántotta, megalázta. A fiúk játszottak vele. Senkinek se kellett. Azt se tudták kicsoda, de előítéleteik voltak vele szembe. Akár merre járt, rosszul néztek rá, mint valami bűnözőre. Soha életében nem csinált semmi rosszat, talán csak akkor volt rossz mikor lelépett YongGukhoz.

Jessi:

Leizzadva, riadva, fulladozva ébredtem fel az éjszaka közepén. Zokogtam. Nem tudtam megszólalni csak zokogni tudtam. Miért kellett ezt megbolygatni? Miért nem volt jó úgy, ahogy eddig volt?  Nem akarok soha többet ezekről a dolgokról beszélni. YongGuk megígérte. Megígérte, hogy itt hagyjuk és senkinek se beszélünk a titkokról, amik itt elhangzottak. Felébredt ő is és magához ölelt.

- Vége. - suttogta és megpuszilta a tarkóm. - Nem engedem, hogy bárki is bántson. Nyugodj meg és feküdj vissza.

- Ne hagyj magamra. - megfordultam és a nyakába borultam. - Könyörgöm neked YongGuk soha se hagyj magamra. Nem élném túl, ha egyedül kellene lennem, ebben a bonyolult világban.

- Megígértem. Nem foglak. - lefeküdt és nem engedett el. Húzott maga után. - Aludj! Shhhh… Én itt vagyok neked. Gondolj erre. Itt leszek és vigyázok rád, soha se leszel egyedül.

- Te vagy a legjobb dolog, ami eddig történt ez életemben.

- Te pedig az enyém. Én nem is meséltem neked. Tudod, nehezen bízok már meg az emberekben, téged pedig mégis arra kérlek, bízz meg bennem. Csalóka az élet. Nem bízom senkiben sem, de neked mégis minden szavad elhittem a világ másik feléről. Bíztam benned, mert te is bíztál bennem és nem ismertél. Nem tudtad ki vagyok, és mim van. Tudom, most hülyén hangzik és jogosan merül fel benned a kérdés, hogy egy gazdag fiúnak mi problémája lehet.

- Nem. - megsimítottam arcát. - Semmi ilyen nem jutott az eszembe. Mindenkinek vannak problémái. Meséld el, kérlek! - sóhajtott.

- A lányok és a fiúk kihasználtak a pénzem miatt. Nem volt egy igaz barátom se. Magamba fordultam. Tudod volt egy nagyon nagy szerelmem. Gyönyörű szép lány, mindene meg volt. Együtt voltunk, anyuék boldogok voltak és azt hitték, hogy esküvő is lesz. Én is elgondolkoztam rajta, hisz már nagyon rég óta együtt voltunk. Egy nap átmentem hozzájuk. Nem szóltam neki előtte, pedig mindig szóltam előtte. Egy sráccal találtam az ágyban. Megkérdeztem tőle miért, ő csak annyit mondott, hogy csak a pénzem kellett. Megbíztam benne. Összetörtem és rá kellett jönnöm, hogy az emberek engem nem a természetemért szeretnek. Egy barátom maradt DaeHyun. Mindenkitől elfordultam. Az iskolában még volt egy évem. Mindenki csesztetett. Rám szálltak és szekáltak. Nem nevettem többet. Magamba fordultam, elkülönültem tőlük. Az emberek gonoszak, de ha nem ismernek túl sokat, akkor nem, mert mindent meg akarnak tudni. - hozzábújtam és megpusziltam mellkasát.

- Én mentettelek meg? - kérdeztem csendesen. Még mindig nem akartam elhinni, hogy ez így lenne.

- Igen. Feltétel nélkül barátkoztál velem.  - visszahajtottam a fejem a mellkasára és hallgattam egyenletes szívverését.

- Kegyetlenek az emberek, de én itt leszek neked. Megígérem.

- Tudom jól. Aludjunk rendben? Későre jár és álmos is vagyok…

Reggel egyedül ébredtem. YongGuk az ablakban ült és a tájat nézte. Mosolyogva figyeltem. Olyan szép. Ajkai hívogatóan szépek, vastagok. Nyugodtságot sugárzott arca és tudtam, hogy készen állok arra, hogy ő legyen az a személy, akiben feltétel nélkül megbízok. Magamra kaptam a takarót és mellé sétáltam. Megfogtam a vállát ő pedig megriadt. Mosolyogva nézett fel rám, én pedig egy puszit nyomtam homlokára.

- Jó reggelt Csipkerózsika!

- Jó reggelt, herceg!

- Hmmm… ebbe még bele se gondoltam. Én vagyok a herceg te pedig a hercegnő, aki rabságban van. - végig mért. - A takaró rabságában. Ki kell szabadítani. - huncut mosoly jelent meg arcán. Megragadott és az ágyra dobott. Hangosan nevettem ő pedig felém mászott és elkezdet kihámozni a takaróból.

- Ne már!!! - visítottam. Keze és lábam a levegőben járt, miközben hangosan nevettem.

- Na, maradj már nyugton! - próbált komoly arcot vágni, de nem nagyon ment neki.

- YongGuk, megrúglak! - nevettem.

- Kikapsz Jessi, ha nem fejezed be. - nevetett. Leszedte rólam a takarót és ráült csípőmre.

- Ne már! Összenyomsz! Rohadt nehéz vagy. - mocorogtam alatta, mint akit tényleg nyom. Felhúzta felsőm alját mellem aljáig.- Te meg… - meg akartam tudni, hogy mire készül, mert kissé zavarban voltam ettől. Mire ki tudtam volna nyögni a kérdésem addigra lehajolt. Ajkait hasfalamra tette és elkezdte fújni, mint ahogy a kisgyerekeknek szokták. Nagyon csikizett és ezt tudtára is adtam - Neeee!!! YongGuk!!! - nevettem egyre hangosabban. Fészkelődtem, mocorogtam alatta. Nem tudtam ezt mihez hasonlítani és mire vélni. Talán csak jobb kedvre akart deríteni, vagy a tegnap esti kis dolgot akarta jóvátenni. Fogalmam sem volt, miért teszi, de nagyon tetszett. Elengedett és leszállt rólam. Mellém feküdt mosolyogva. Szemeimbe nézet, fürkészet, míg normalizálódott a levegővételem.

- Cuki vagy reggel. Imádok melletted ébredni. - elkezdte simogatni az arcom.

- Muszáj haza menni? - kérdeztem lecsüggedten. Nem akartam haza menni. Vele akartam lenni itt, elbújva, kettesbe.

- Igen, sajnos. - látszott rajta, hogy neki se tetszik. - Két dolog miatt. Egy nincs nálam elég pénz, kettő anyám megöl minket, de inkább engem.

- Nem akarom, hogy anyád megöljön.

- Reméltem. - mosolygott….

üzenetek:

YongGuk:  Szia Jessi! J

21.00

Jessi:  Nem tudsz békén hagyni?

21.00

YongGuk:  Nem :D Anya eltiltott tőled, mert tegnap „elraboltalak” , nem mehetek a közeledbe ezért kénytelen vagyok veled így kommunikálni.

21.01

Jessi: Menj a… aludni akarok.  Anyudnak meg egyébként is igaza van. Hagyj magamra. Egyedül akarok lenni. Állandóan a nyakamba lógsz. Idegesítesz.

21.01

YongGuk: Utána tudsz aludni. Még hogy én lógok rajtad.

21.01

Jessi: Én most akarok aludni. Ne zaklass. Elmondlak anyudnak, hogy nem hagysz békén.

21.02

YongGuk:  -.-

21.02

Jessi: Jó tudod mit. Gyere át. Adok valamit.

21.02

YongGuk: Lebukunk.

21.02

Jessi: Ha csendbe jössz nem fogunk

21.03

YongGuk: Hmmm… ez tetszik. ;) És mit kapok?

21.03

Jessi: Egy csókot

21.03

3. nap

YongGuk:

 Egyedül ébredtem Jessi szobájában. Felugrottam az ágyon és körbe néztem. Nem volt sehol. Üres volt mellettem a hely, ahol előző este álomba sírta magát. A szívem szakadt meg tegnap és sajnos semmit se tehettem, azért, hogy jobban érezze magát. Itt voltam mellette és nem a világ másik végén, és csak annyit tudtam tenni, hogy öleltem magamhoz, csendben hallgattam szívszorító zokogását.  Felkeltem és elindultam lefelé. Az egész házat átkutattam utána. Nem találtam. Azt hittem elszökött és itt hagyott. Bele haltam volna, ha bármi baja esik. Végül a konyhába mentem. Az asztalnál állt és reggelit készített. A személyzet hitetlenkedve nézte, hisz ez az ő dolguk lenne. A konyhaszekrény előtt álltak sorba, karba tett kézzel és figyelték minden egyes mozdulatát. Megálltam az ajtóba és néztem, ahogy szorgoskodik. Mosolygott, de a szemébe még mindig szomorúság volt. Hat tányér volt előtte szétrakva. Reggelit készített a családnak. Fogalmam sem volt miért teszi, de volt egy sejtésem.  Bentebb mentem és hátulról megöleltem. Vállára tettem állam, kezemet összekulcsoltam hasánál.  Megdermedt, majd kiszedte magát ölelésemből és arrább ment, fojtatva azt, amit elkezdet.

- Jó reggelt! - köszöntem neki nyugodtságot színlelve, mintha nem fájna az előbbi kis tette. Fájt, hogy eltolt magától. Tudom, semmi jogom nem lenne hozzá, hogy ölelgessem és puszilgassam, de akkor is fájt.

- Jó reggelt! - rám se nézett.

- Jessi… Mi a baj? - megállt. Csak meredt maga elé, majd felnézett rám könnyes szemekkel, de mégis mosolyogva.

- Semmi. - nevetett, de majdnem sírt. A személyzet kisunnyogott magunkra hagyva minket. Oda léptem hozzá és magam felé fordítottam. Nem nézett rám. Fejét oldalra fordította.

- Egy dolgot kértem Jessi. - suttogtam. - Emlékszel mi volt az? Az, hogy elmondasz nekem mindent, ami bánt, hogy tudjak segíteni. Kérlek, mond el mit érzel most. - nem válaszolt. Nem volt önmaga, nem élt. Csak bámult előre, nem érzékelve a külvilágot. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fogja érinteni nagyanyám szavai. Buta vagyok, hogy ne fájna neki. Nekem is fájna, ha lekurváznának.  Felsóhajtottam. Valahogy meg kell törnöm, mert ebbe bele fog pusztulni. - Jó akkor csak mondj egy szót, amit most érzel.

- Rongy. - behunytam a szemem és mélyen magamba szívtam a levegőt. Dühös voltam és nem rá, hanem a nagyanyámra.

- Most mond el miért? - magába temetkezett. Gondolkodott, hogy mit mondjon.

- Mindenki csak ráncigálni tud, rajtam taposni, nem törődve azzal, hogy mit érzek. - megremegett a hangja.

- Én nem. - elkezdett sírni. - Hééé… - álla alá nyúltam és felemeltem a fejét. - Én itt vagyok neked. Én szeretlek. Bármit megtennék érted, hogy boldog legyél. Érted még meg is halnék.

- YongGuk…

- Ne tedd ezt velem, érted? Ne hibáztasd magad és ne tedd magad tönkre, mert abba bele halok. Nem akarlak többet így látni. Boldognak szeretnélek látni. - összeérintettem a homlokunkat. - Érted? Nem akarom, hogy szenvedj, mert akkor én is szenvedek.

- YongGuk…

- Kérlek, most ne szólj egy szót se. Maradj csöndbe. Tudom, hogy fáj, de meg kell bíznod bennem.

- De, hogy bízzak meg benned, mikor alig ismerlek? Alig tudok rólad valamit. - nem fennhangon kérdezte, hanem csendesen. Nem bízik bennem, mert nem ismer. Igaz nem sok mindent mondtam el magamról neki, pont azért, hogy ne járjak úgy vele is, mint a többi emberrel. Hogy várjam el tőle, hogy bízzon meg bennem, ha nem adok rá okot. Nem tud rólam semmit, de én mégis arra akarom kényszeríteni, hogy valljon be nekem mindent. De hisz szükségem van rá. Tudni akarom minden egyes kis titkát, hogy közelebb érezem magamhoz.

- Úgy, hogy itt vagyok veled. Elhoztalak ide, hogy ne bántsanak. Kérlek. Ne foglalkozz az emberek kicsinyes viselkedésével. Foglalkozz velem és magaddal. A környezet egy idő után megenyhül és befogad. Kérlek. Nézz rám. - szemeimbe nézett könnyes szemekkel. - Elviszlek ma. Elmenekülünk minden elől. Csak ketten leszünk, távol valahol. Mindegy, hogy hol, csak ne találjanak ránk. Ma, csak ma mondhatsz el mindent és mindent ott hagyunk. Nem hozzuk magunkkal haza. Eldobjuk. Elfelejtjük. Rendben? - bólintott és újra a földet nézte. - Gyere. - megfogtam a kezét és az emelet felé húztam. - Felöltözünk melegen.

- Miért vagy ilyen velem? - kérdezte csendesen. - Miért vagy velem ilyen kedves és megértő?

- Mert az életemet mentetted meg…

Jessi:

Két órája hajtunk már az autópályán. YongGuk nem szól egy szót se. Nekem sincs kedvem beszélgetni. Inkább befordulok magamba. Elveszek a gondolataim között, eltemetem magam az ihletben. Kizárom a külvilágot és egy pillanatra sikerül is mindent elfelejteni. A fékezés kizökkent belőle és újra a valóságban vagyok.  Az ablakon bámulok kifelé és magamban a beszélgetésre készülődök. Nem akarok elárulni magamról mindent és szelektálom, hogy miket kellene elmondani. Koreában vagyok és boldognak kellene lennem, de nem vagyok az. Azt hittem minden más lesz, ha itt fogok élni. Tévedtem. Az életem sokkal nehezebb, hisz nem tudok hova menekülni, nem tudok semmit se tenni. Be vagyok zárva egy lakásba, ahonnan egyedül nem tudok kimozdulni. Most is jobban szeretnék egyedül lenni, de YongGuk nem akar magamra hagyni. Talán jó ötlet is ez. Talán tényleg jobb így. Bíznom kéne benne, hisz eddig nem bántott, hanem mellettem volt és segített rajtam, de mégis valami visszatart. Bolond vagyok. Azt mondom, nem bízok benne, de a tudatalattim mégis megbízik benne. Hisz, ha nem így lenne, akkor nem jöttem volna el a világ másik végéről hozzá. Nem fogadtam volna el a segítségét. Talán a kényszer játszott közre. A kényszer, hogy minél hamarabb el kell tűnöm. Ő volt a lehetőség én pedig, mint egyetlen lehetőséget, megragadtam és éltem vele.

 Bekapcsolta a rádiót. Big Bang Love song töltötte meg a járművet, szomorkás dallamával.  A szívem egy hatalmasat dobbant. Ki akarta kapcsolni, de a kezére tettem a kezem. Ott hagyta. Behunytam szemem és hallgattam Hyun hangját. Mindig meg nyugtat. Imádom a hangját.

- Szeretem ezt a dalt. - suttogtam. - Mindig megnyugtat. Hyun hangja olyan számomra, mint a nyugtató. Akárhányszor bántottak vagy voltam szomorú, mindig őt hallgattam. Sajnos ezt sokan nem akarták megérteni. Néhány ember ezek a fiúkra úgy gondol, mintha majmok vagy homokosok lennének. Számomra ők a drog, a szervezetemnek szüksége van rájuk.

- Szereted őket? - kérdezte csendesen.

- Igen. - mondtam lelkesen. Hyun hangja újra életet lehet belém. A dalnak vége lett és valami pörgős szám következett. Nem ismertem, de feldobta a kedvem még jobban. A térdemen doboltam és mozgattam a lábaim mintha táncolnék. Imádok táncolni és ezt még ő nem is tudja. Talán elmondom neki, de attól félek, hogy kinevet ő is, mint a többiek.  YongGukra néztem és rá mosolyogtam.

-Mi az? - kérdezte nevetve. Mint egy kisgyerek. Fájt, hogy aggodalmat okoztam neki és szomorú volt emiatt. Nem akartam megbántani önzőségemmel. Megakartam vigasztalni és reméltem, hogy jó úton haladok

- Még nem is mondtam.

- Mit?

- Mennyire cuki vagy mikor mosolyogsz. - szélesebb mosoly húzódott a szájára és kihúzta magát.

- Ezt örömmel hallom…

A Han- folyó egyik részéhez érkeztünk meg. Itt a közelben nincsenek házak, csak egy roskatag tanya, amibe már senki se lakik. Horgászatra van ki alakítva a part és csónak kikötésre. Tél van, és egy csónak sincs kikötve, a víz pedig kint van a medréből a sok hó miatt. Nem hittem volna, hogy itt is vannak ilyen emberek, akik ennyire szeretnek horgászni. Azt hittem ez csak egy magyar őrültség, de ezek szerint tévedtem.  Nagyon hideg volt, ahogy kiszálltunk a kocsiból. Magamra kaptam a kabátot. YongGuk bezárta a kocsit és magához ölelt. Gyönyörű szép volt a táj. A hó ellepett itt is mindent. Friss levegő, csend, semmi kocsi zúgás. Jobban YongGukhoz húzódtam, aki magához ölelt és így sétáltunk a víz széléhez. Elképzeltem a nyarat, ahogy a horgász cimborák fütyörészve jönnek le hajnalok hajnalán horgászni. Én is sokat voltam, de mindig hisztiztem miatta, viszont mikor halat fogtam én voltam a legboldogabb ember. Ez hiányzik, a múltból. Kint a Tisza- parton elmerengve azon gondolkozva, hogyan fogok eljutni Koreába.  Elképzeltem azt is, ahogy majd én ebben a vízben fogok úszni. YongGuk biztos a parton fog majd állni, fejét fogva és imádkozik, hogy ne fulladjak bele, nekem pedig rimánkodik, hogy jöjjek ki a vízből.

- Tetszik? - kérdezte csendesen.

- Igen, nagyon csak majd megfagyok. Nyáron sokkal jobb lesz itt lent lenni.

- Tudom, de most ez jutott eszembe. Itt nem keresnek minket és innen nem messze van egy remek szálloda. - rácsaptam.

- Hazudsz.

- Nem. Csak előtte ide akartalak hozni. Ezt akartam megmutatni. Apuval mindig ide jöttünk, mikor anya elől menekült. Ez volt a mi kis menedékünk. Imádtam itt lenni, de ahogy nőttem a közös programok úgy tűntek el az életünkből. Nem volt jó. Nem éreztem magam otthon jól. Egyedül voltam, bezárva abba az unalmas lakásba. Barátaim nem voltak, akikkel elmehettem volna bárhová is. Nem bíztam bennük, mert páran már becsaptak, és csak a pénzre hajtottak. Nagyon boldog voltam mikor megismertelek téged. Azt se tudtad ki vagyok. - hozzá bújtam.

- És még most se tudom. Tudod, mit tudok rólad? - felnéztem ragyogó két szemébe. Tehet vele majd bármit, sose tudnám érte meggyűlölni. Annyira ártatlan és szeretetre éhes. Szükségem van rá és neki is rám.

- Nem.

- Azt, hogy kedves vagy és egy szeretettre méltó emberi lény vagy. Nagyon sok erőt adtál nekem, és ezt meg fogom neked hálálni. - megpuszilta a homlokom.

- Már megháláltad…

Pár perc múlva már a kis szállodai szobánk kandallója előtt melegedtünk, összebújva és ittuk a forró csokit. A gazdagok járnak csak ide, YongGuk elmondása szerint, de ez az egész hely egyáltalán nem úgy néz ki. Inkább hasonlít egy vadásztársaság hivatalos bunkerérre, mint gazdag emberek menedékére. Az épület a természetbe van beépítve, elrejtőzik benne. Nem is vettem észre csak akkor mikor már megálltunk a borostyánnal körbe vett kis ház előtt. Teljesen átmelegedtem már. Elfelejtettem minden bánatom. Csak ültünk szótlanul és hallgattuk a tűz ropogását.

- Jól érzed magad? - kérdezte csendesen.

- Igen. Nagyon szép hely. Én ide akarok költözni. - motyogtam.

- Itt maradjunk éjszakára? - kérdezte bátortalanul. Eleinte nem tartottam jó ötletnek a szülei miatt, és amiatt, mert alig ismerem, de bele mentem. Nem akartam haza menni, nem akartam Natashaval találkozni. Nem akarom, hogy YongGuk szülei úgy nézzenek rám, mint akit sajnálni kell. Nem akarok a család elé kerülni. Jó itt YongGukkal távol mindentől. - Min gondolkozol? - egy hajtincset tett a fülem mögé.

- A helyzeten. - felnéztem rá.

- Ezen nem kell semmit se gondolkozni. - megsimította az arcom. - Tudod ez a helyzet olyan helyzet, hogy végre valahára kettesben akartam veled lenni, úgy hogy senki se zavar. És most megadatott. Tudunk beszélgetni.

- Muszáj elmondanom mindent? - bólintott komoly arccal. - De mi van, ha én nem akarom.

- Az én kedvemért… 

2. nap

- Hova viszel? - kérdezte kíváncsian és izgatottan. A kezemet fogta és húzott maga után a forgalmas utcán, a jeges járdán. - YongGuk, mond el! Kérlek!

- Meglepetés már mondtam. Na, gyere! Jó lesz, megígérem. - csendbe maradtam és próbáltam tartani vele az iramot. A napom eddig tökéletes volt. Elvitt pár szép helyre, megmutatott néhány nevezetséget és a kedvenc helyeit is megmutogatta. Jókat beszélgettünk és hülyéskedtünk. Sose éreztem még magam ennyire jól, mint ezen a napon. Mellette egyszerűen csak boldog vagyok, és nem törődök semmivel se. Észre se vettem, hogy az idő, hogy elszaladt. Nem érzékeltem a külvilágot csak ő volt és én.

- YongGuk el fogok esni. Nagyon csúszik.

- Nem fogsz, csak ne nyafogj.

- Nem is nyafogok. - nem szólt semmit. Csak mentünk, ő pedig húzott magával. Megálltunk pár sarok után. Levette a sálját és közeledett vele felém. - Hééé… - hátráltam. - … te azzal mit akarsz? - emeltem fel a kezem tiltakozás képen.

- Shhh… mondtam, hogy meglepetés lesz. Nem láthatod csak akkor mikor már oda értünk. Na, gyere ide. - oda léptem hozzá kissé bizonytalanul, ő pedig bekötötte a szemem.

- Te vagy az első, akinek ezt megengedem. - megpuszilta a homlokom és újra elindultunk. - YongGuk, ha elesek, megverlek. - fenyegettem, de nem voltam túl meggyőző, mert elnevettem magam.

- Nem fogsz elesni. - próbáltam lenyugtatni magam. Vettem egy nagy levegőt és rá hagyatkoztam. A külvilág zaja felerősödött. Halottam a járókellők kabátjainak halk neszét, az autók dudái hangosabban szóltak, minden halk, titkos szót jobban halottam. Azt éreztem, hogy a város elnyelt én pedig vakon sétálok benne. Mintha a levegőbe jártam volna. A hangokon kívül nem érzékeltem semmit. A sálról YongGuk illata becsempészte magát az orromba és tüdőmbe, és szívem nagyot dobbant a felismeréstől. Tegnap este mellette aludtam és reggel az ő illata rajtam volt, mintha megbélyegezett volna, hogy én hozzá tartozom. De szép is ez a gondolat. Nem lehetek szerelmes belé ennyi idő után, de mégis azt érzem, hogy kell ő nekem és nélküle nem tudnák élni. Talán csak egy fellángolás. Megállt én pedig neki ütköztem a hátának. Megfordult és levette a sálat a szememről. Lassan kinyitottam a szemem és körbe néztem. Egy parkban voltunk. A hó elfedett minden padot, a fák ágait terhelte, vakítóan fehér volt minden. Egy- egy madár ugrált a hóba élelem után kutatva. A kisszökőkutak fóliával voltak letakarva, így védve meg a fagytól. Messzebb pár gyerek szánkózott, hógolyózott és hóembert építettek. Csodálatosan szép volt a park, de lemertem fogadni, hogy tavasszal még szebb. YongGuk felé fordultam.

- Hatalmas és gyönyörű hely. Köszönöm, hogy megmutattad nekem. Ezek a fák, olyan szép nagyok, és csodálatos, hogy Seoulnak van egy ilyen része. - magamhoz öleltem YongGukot. - Innen minden ki van zárva, ami modern. Olyan,mintha egy mesebeli erdő lenne.

- Azt hittem hülyének fogsz nézni, mikor leveszem rólad a sálat és ez fog fogadni, de ezek szerint nagyon tetszik neked.

- Még szép és tudod miért?

- Nem. - lehajoltam és gyúrtam egy hógolyót.

- Ezért! - YongGukhoz dobtam és elindultam futva a játszó gyerekek felé. Követett. Elcsúsztam és bele estem a hóba. Pillanatok alatt ott termett és elkezdet betemetni a hóba. - Hééé….!!! - nevettem és próbáltam magamról leszedni.

- Visszakapod kislány. - nevetett ő is.

- De ez így nem ér.

- De-de

- De te erősebb vagy.

- Ez van tökmag! - nevetett.

- Meg fogok fázni.

- Akkor majd ápollak.

- Ne, csak azt ne. - leszállt rólam és felsegített. Meglöktem YongGukot és most ő esett bele a hóba. Ráültem és elkezdtem mosdatni. A fejét fordítgatta jobbról balra, balról jobbra, hogy ne sikerüljön, illetve kezemet fogta, de így is kapott egy keveset. Abba hagytam. Elengedte a kezem, de nem szálltam le róla. Megfogott és magára húzott. A mellkasán feküdtem, lábaimmal öleltem, ő pedig magához ölelt szorosan. Nem értettem az egészet, de jó volt így feküdni. Percek teltek el, mi pedig szótlanul voltunk így. Nem kellettek a szavak, elég volt a csend és a békesség.

- Lassan haza kell mennünk. Jön a mami hozzánk. - sóhajtott. - Tudnod kell róla valamit. - felültem és ijedten tekintettem rá.

- Mit?

- Nem fog jó szívvel fogadni, ahogy Natasha sem. Ez hosszú történet. A lényeg az, hogy nagyon rasszisták. - látszott rajta, hogy nagyon szégyelli a dolgot. Ezen nincs mit szégyellni, én már csak tudom. Én is ilyen környezetből szabadultam ki. Ha tudnák a nevelőszüleim, hogy hol vagyok és milyen emberrel, értem jönnének, és hajamnál fogva rángatnának vissza.

- Túl fogom élni, nyugi. - mosolyogtam rá. - Mamád is tud angolul?

- Abban az időben, mikor az amerikaiak itt voltak, tanult, mert olyan helyen dolgozott. Tud, csak az a kérdés, hogy hajlandó lesz e megszólalni. De én melletted állok és megvédlek. Menjünk, mert anyu nem szereti, ha késünk…

Izgatott voltam. Olyan szép volt ez az egésznap és most veszni látszik minden. Reméltem, hogy a mamája jó kedvében van, de tudtam jól, hogy nem ezen fog minden múlni. Felmentem a szobámba és átöltöztem. Levettem a vizes ruháimat. Teljesen átáztam, de jó volt fel venni a meleg ruhákat. A tükörbe néztem. Nem voltam megelégedve a látvánnyal és fogalmam sincs arról, hogy YongGuk mit talál bennem. Talán csak azt, hogy jól el tudunk hülyéskedni.

Lesétáltam a lépcsőn. A csengő megszólalt, a személyzet ajtót nyitott. Lesiettem YongGukhoz. Natasha ott volt. Gyönyörű, széplány, hosszú világos barna hajjal. Tetoválásain megakadt a szemem. Gyönyörű munka és nagyon illik hozzá.

- Szia. - köszöntem neki. - A nevem Jessica Denem, mi még nem is találkoztunk. - hajoltam meg előtte.

- Nem sokat vesztettem vele. - ennyi volt. Elfordult tőlem. YongGukra néztem, aki csak biztatóan mosolygott. Mellé álltam. Magához húzott és eltakarva a kíváncsiskodó és előítéletes tekintetek elől, megfogta a kezem. Összekulcsolta ujjainkat. Felnéztem rá, aki mosolyogva nézett le rám. Gyorsan történik minden, de talán csak barátkozni akar, vagy csak támaszt akar nyújtani nekem. Egy apró, öreg néni lépett be a nappaliba YongGuk szülei kíséretében. Natasha oda rohant a mamájához és átölelte, majd valamit súgott a fülébe koreaiul. A mamája rám nézett és nem éppenséggel kedvesen. A tekintetévvel meg tudott volna ölni. YongGukhoz húzódtam jobban. YongNam ment a mamájához, megölelte, megpuszilgatta. YongGuk elengedett és ő is oda ment hozzá. A mamája mondott neki pár szót, ő pedig lehajtott fejjel, szomorúan tért vissza.

- Mi a baj? - kérdeztem csendesen. Megrázta a fejét, hogy semmi.

- Menj oda és köszönj neki. - suttogta, de nem volt mosoly az arcán. Oda mentem bizonytalan léptekkel és meghajoltam előtte. Lekicsinyelően nézett rám.

- Jó napot! A nevem Jessica Denem. Örvendek, hogy megismerhetem. - nem szólt semmit. Kikerült és az ebédlőbe vette az irányt….

YongGuk:

- Tudtom szerint az unokáimhoz jöttem nem pedig ehhez a kerekszeműhez. - Natasha hangosan felnevetett. Irritál nagymamám viselkedése, de sajnos nem tehetek semmit. Nem volt hajlandó megszólalni angolul így szegény Jessi ki volt zárva a beszélgetésből. Mellé ültem és a kezét fogtam az asztal alatt. Annyira sajnáltam és láttam rajta, hogy mennyire fáj neki ez az egész. - Egyébként is mit keres ő itt?

- Egy barátom nagyi. - szólaltam meg. - Bajban volt én pedig segítettem rajta.

- Kár volt fiam. - nem szóltam semmit. Elcsendesedtem és nem is figyeltem oda, amiről beszélgettek. Undorítónak tartottam az egészet. Jobban megszorítottam Jessit, érezni akartam, hogy még velem van és nem menekült el.

- Semmi baj Jessi, nem sokára vége lesz. - suttogtam neki, hogy ne hallja senki. Nem szólt. Csak rám nézett és értetem miért. Könnyek voltak a szemébe. Meg akarta mutatni, de csak nekem, hogy mennyire fáj ez neki. Nem tudott megszólalni, mert akkor elsírta volna magát. Lehajtotta vissza a fejét. Nem nyúlt az ételhez, amit elé tettek. Egy falatot se evett. Csak eltemetkezett a gondolataiba és valahol mélyen egy másik dimenzióba járt. Elengedtem a kezét és elkezdtem enni. Nekem se esett valami jól az étel. Figyeltem, de csak ült és nem evett. Nem nyúlt a pálcikához. Mintha nem is élt volna.

- Adjatok már neki rendes evőeszközt, nem látjátok, hogy nem tud pálcikával enni. - szólt nagyi, nem túl szép hangnemmel.

- Tud enni pálcikával anya. - szólt közbe anyu. - Édesem. Mi a baj? Miért nem eszel? - szólt kedvesen hozzá.

- Nincs étvágyam. - mondta halkan. Nem nézett anyára. Nem akarta, hogy mások lássák, mennyire fáj neki. Erről beszélt nekem mindig és most sajnos tanúja is vagyok.

- Beteg vagy?

- Nem, csak nincs étvágyam. Sajnálom. Biztos nagyon finom.

- Rendben, de később enned kell. - bólintott és a figyelem újra elterelődött róla. Letettem a pálcikát és megkerestem az asztal alatt a kezét. Megfogtam. Megszorította a kezem. Szüksége van rám. Ő is érezni akar engem, hogy itt vagyok neki.

- Jessinek hívnak igaz? - kérdezte nagyi végre angolul. Jessi csillogó szemekkel nézett fel rá. Látszott rajta, hogy megkönnyebbül és kicsit boldogabb, hogy végre szóba áll vele.

- Igen. - hajtotta le tisztelettudóan a fejét.

- Honnan jöttél? - kérdezte közönyösen. Jaj ne, én tudom mi fog ezután következni. Sajnos nagyon jól ismerem.

- Magyarországról.

- Az meg merre van? Van egyáltalán ilyen ország? - kérdezte fennhangon, hitetlenkedve.

- A Kárpát- medencében van egy nagyon kicsi ország. - mondta csendesen.

- Angol a neved igaz?

- Igen angol, mert angol származású vagyok.

- Szüleid tudják,hogy itt vagy?

- Nem ismerem a szüleimet. Nevelőszülőknél voltam, ő nekik viszont fogalmuk sincs, hol vagyok.

- Egy csóró lelenc. Unokám nem gyanús ez neked? Mi van, ha a csak a pénzedre játszik? Mindent kinézek belőled drágám. - fordult Jessi felé, majd az epés megjegyzés után felém. -  Tudod, az európaiakba nem lehet bízni. Undorító stílusuk van, az összes lány céda, nem tisztelik a hagyományokat. Nem is értem, hogy kerülsz ide vagy, hogy a lányom, hogy engedet be téged ide. - fordult újra felé, majd a sápadt anyám felé. -  Kicsim, pár hónap múlva ez a lány elfog, tűni sok pénzeddel és ékszereddel. Utána csak leshetsz, de én figyelmeztettelek. Én a helyedbe most raknám ki a szűrét. A szeme se áll jól. Behízelegte magát az unokámnál, ő meg még fiatal és a lányok el tudják csavarni a fejét. Fogalmam sincs mivel fogtad meg, mert szépnek nem vagy szép. - nem szólt semmit. Csak csendben hallgatta. Mintha egy szobor ülne mellettem. Talán nem is akart tudomást venni arról, amit a nagyi róla mond. Annyit szenvedett már. Azt hittem itt végre boldog lesz. Natasha helyeslően bólogatott. YongNam csak ült és kb. ő is úgy nézett ki mint én jelen pillanatban, ideges és szomorú, megbántott.

- Mama. Barátok vagyunk és hidd el jobban járt, hogy eljött onnan. Mindenki bántotta.

- És szerinted nincs háttere. Senkit se bántanak ok nélkül.

- Mama kérlek, ne! Fontos nekem ő! - mondtam koreaiul. Legyintett és tovább fojtatta.

- Az ilyen lányok csak szét tudják tenni a lábukat. Semmi máshoz nem értenek. Láttam már sok ilyet. Terhes lesz, elmegy majd egy nagycsomó pénzt fog tőled kicsikarni. - csend volt. Csak a nagyi beszélt. Fojtatta tovább szidalmait. Nővérem örömittas arccal hallgatta, és figyelte Jessi reakcióját. YongNam együtt érzően tekintett Jessire. Apa két kezével markolta az asztal szélét. Látszott rajta, hogy nem sok kell hozzá, hogy felkeljen és robbanjon. Anya magába roskadt. Lehajtott fejjel hallgatta…

Megvárta, míg az ajtó becsukódik nagyi mögött majd felsietett a szobájába. Aggódva néztem utána. Nem tudtam eldönteni, hogy most magára hagyjam, vagy utána menjek e. Anya lépett oda hozzám és a hátamat simogatta együtt érzően. Az emelet felé néztem.

- Menj utána fiam! Vigasztald meg. Biztos, hogy nagyon sír. - bólintottam és elindultam fel felé. Lassú léptekkel és azon gondolkoztam, hogy vajon mit mondhatnék neki. Bocsánatot kell kérnem nagyi viselkedése miatt. Lenyomtam a kilincset, ahogy a szobájához érkeztem. Beléptem az ajtón. Az ágyon ült és az ablakon bámult kifelé. Bentebb mentem és leültem mellé. Nem mertem hozzá érni. Csak ültem mellette és hallgattam halk levegő vételét.

- Esik a hó. - suttogta. - Most megint minden olyan szép és ártatlan lesz újra. Mintha mi sem történt volna. Mintha az emberek nappal nem taposták volna össze, az autók nem szennyezték volna be. El fog takarni a hó újra mindent, de alatta ott lesz a titok, amit el kellett temetnie. - suttogta.

- Jessi…

 - Az emberek miért ilyenek YongGuk? - fordult felém. -  Miért nem tudjuk elfogadni a másikat úgy ahogy, van? Miért kell ilyen kegyetlenek és gonosznak lennünk?

- Jessi én… - keservesen kezdett el zokogni és karjaimba vetette magát. Percekig csak zokogott megállás nélkül én pedig simogattam, hogy megnyugodjon…