5.nap

- Vágyakozol még? - kérdezte csendesen YongGuk mikor kettesben ültünk az ebédlőben. Bele kortyoltam a narancslevembe és rá néztem. Nem tudtam, hogy érti, miért kérdezi. Mire vágynék még? Meg van mindenem, amit pedig szeretnék, azt ő nem tudja nekem teljesíteni, hisz lehetetlen a rossz emlékeket eltörölni. Nem kell semmi már tehát. Ő itt van nekem és ez elég.

- Nem vágyakozom. - mondtam csendesen. A tányéromon lévő reggelit szuggeráltam, mintha el akarnám tüntetni onnan. Nem volt étvágyam.

- Anyám szerint el kellene menned, vásárolni. - nem nézet rám, de arcán fintor volt. Megette az utolsó falatot és rám nézett, majd a tányéromra. - Többet kéne enned. Beteg leszel. - korholt, de nem nagyon érdekelt. Megrántottam a vállam.

- Nem vagyok éhes. - motyogtam. - Majd elmegyek munkát keresni, és ha lesz munkám, akkor majd vásárolok. - kicsit bátrabban mondtam, de féltem, hogy meg fogom bántani a kijelentésemmel.

- És mit szeretnél dolgozni? - kérdezte érdeklődve, de nem tudtam eldönteni, hogy most gúnyból teszi, vagy tényleg érdekli. Olyan furcsa lett hirtelen. Mintha valami rosszat tettem volna. Csak néztem rá. Néztem a szemeit, néztem az arcvonásait. Semmi sem változott meg rajta, csak a hangszíne.

- Nem tudom. Mindegy mit kell csinálnom csak, dolgozzam. - csendbe maradtam és magam elé meredtem. Elbújtam a gondolataim között. Nem akartam abba a pillanatban ott ülni előtte, mert úgy éreztem, hogy ebből az egészből egy hatalmas nagy veszekedés lesz. Olyan sok mindent köszönhetek neki, de mégis most már szeretnék egyedül boldogulni félig-meddig.

- Megadunk neked mindent. Nem kell elvállalnod piti, megalázó munkákat. - kezei az asztalon voltak. Ökölbe szorította őket és hatalmas szemekkel nézett lefelé. Mérges lett volna? Fogalmam sem volt, de nem akartam magamat hagyni. Ki kell állnom azért amiben hiszek.

- Nem! - emeltem fel a hangom. - Dolgozni szeretnék és azt a pénzt szeretném költeni amit én keresek meg. - határozott voltam és vagyok is. Nem akarok olyan lenni, aki rá van kényszerülve a másikra. Nem akarok többé esetlennek tűnni az emberek szemébe. Nem akarom, hogy bántsanak és megalázzanak. Erősnek akarom magam mutatni, még akkor is, ha nem vagyok az.

- Jessi! - sóhajtott. Tekintette meglágyult. Hirtelen újra az lett, aki volt. Csak segíteni akar nekem, tisztában vagyok vele, de meg kell tanulnom a magam lábán állni.

- Nem YongGuk! - felálltam. - Ehhez tartom magam és így is lesz. Ezt akarom. - YongGuk csalódva nézet rám. Végig futhatott valami az agyán, de nem szólt semmit. Kimentem az ebédlőből és a szobámba mentem. Leültem az ablakkal szembe és a téli utcát fürkésztem. Kezeim remegtek, szemembe pedig könnyek jelentek meg. Hiányzott az a lány, akinek régen olyan sokat jelentettem. Ott hagytam egyedül abban a kegyetlen világban. Előjöttek régi érzelmek. Egyedüllét, félelem, akaraterő, amit elnyomnak mások. Mindenki irányítani akart. Most nem fogom engedni. A magam ura akarok végre lenni és holnaptól neki is láttok…

YongGuk:

Csak ültem magam elé bámulva, lesokkolva. Akaratos lány ezzel tisztában vagyok, dehogy ennyire ragaszkodjon ahhoz, amit elképzel. Lassan, nagyon lassan megnyílik nekem, megmutat magából mindent, amire kíváncsi vagyok. Tudni akarom mire képes, mit tud megtenni. Meg van mindenhez az adottsága. Elszánt és ez nagyon tetszik benne. Bátor, hisz kérdezés nélkül, búcsú nélkül ott hagyott mindent, és eljött ide hozzám a világ másik végére. Nem is ismert és még most se eléggé, de eljött és itt van velem. Tisztelem ezt benne. Mer élni és akar is, most már látom. Nem lehetek hozzá erőszakos, mert csak elmarom magam mellől. Vissza kell magam fognom, de annyira szeretnék segíteni rajta. Egy hang azt mondja a szívembe és az agyamba, hogy hagynom kéne, hadd bontakozzon ki. Erős lány csak én nem akarom elfogadni.

 Anyám jött be. Leült velem szembe, ahol párperce még Jessi ült. Aggódva nézte szomorkás arcom. Össze fogta magán a kardigánt és hátra dőlt a széken. Nem vette le szemeit rólam, és tekintette annyira a szívembe mart. Biztatóan mosolyogtam rá, de utána újra le voltam törve. Nem tudtam elképzelni, hogy mi járhat a fejében. Talán bele tapostam a büszkeségébe. Ő is büszke, mint ahogy én. Én se szeretném, ha másra lennék szorulva. Magányosnak érezheti magát itt és talán ez az egyetlen kapaszkodója. Nem akarom, hogy kiszolgáltatottnak érezze magát.  Annyira szeretném, ha boldog lenne, de fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Lépjek? Vagy álljak egy helybe? Ha állok, el fogom veszíteni. Megun és talál mást. Lépnem kéne, de mi van, ha ő nem úgy tekint rám. Fogalmam sincs, mit csináljak, de ebbe bele pusztulok.

- Megtettétek? - kérdezte csendesen anyám. A szívem egy hatalmasat dobbant a gondolatra, hogy Jessi meg én, de ezt gyorsan elhessegetem magamtól, hisz tudom jól, hogy ez lehetetlen. Arcomba vér szökött. Megráztam a fejem. Tudom miért kérdezte. Azt hiszi, azért vagyok ennyire letörve. Én lennék a világ legboldogabb embere, ha már tisztában lenne Jessi az érzéseimmel.

- Azt hiszem megsértettem. - suttogtam.  Anyám kérdően tekintett rám. Legyintettem. - Dolgozni szeretne. - mosolyogtam és valamiért büszkeség töltött el hirtelen. Jessi megcáfolja a nagyit. Minden nap az ellenkezőjét csinálja, mint amit nagyi mondott. Bárcsak itt lenne és látná, hogy nincs igaza és ez a lány bármit megtenne azért, hogy ne higgyék azt, hogy ingyenélő.

- Tudod jól, hogy nem fog munkát kapni. - mondta csendesen.

- Tudom anya. - sóhajtottam.

- Kicsim mikor ide hoztad túl sokat reméltél. Azt hitted, hogy majd minden jó lesz, minden szép lesz. Nem számoltál azzal, hogy ő egy idegen kultúrából jött, más felfogással. Nem ő lesz a feleséged, ne remélj hozzá túl sokat, hogy majd ti együtt lesztek. Azt se reméld, hogy majd be tudod törni, mint egy lovat és azt fogja tenni, amit te mondasz neki. Egy hónapot adok fiam. Egy hónap múlva ez a lány itt fog téged hagyni, mert ezt nem fogja bírni. Ő nem ilyen helyről származik. Neki ez idegen. Dolgozni akarna akkor is, ha milliói lennének.

- Anya! - szóltam közbe. - Nem érdekel. Én szeretem őt! Nem fogok lemondani róla. Segíteni fogok neki bármi áron. Te is ezt tennéd a helyembe anya! Te is ilyen vagy! Tudod jól, hogy nem tudom nézni, ha egy ember szenved és ő már eleget szenvedett. Keresni fogok neki munkát a tudta nélkül és lehetőleg olyat, ami jól fizet.

- Fiam! Azt hiszem jó hatással van rád, de vigyázz ne ess át a ló túl oldalára. Nagyon kedves, értelmes lány, de még alig ismered. Mi van, hogy ha csak látszat az egész? Mi van, ha át fog verni? Nem akarok ellene beszélni, mert tényleg nagyon imponál nekem ez a lány, de az anyád vagyok és egy anyának az a dolga, hogy aggódjon. - aggódva tekintett rám. Én csak mosolyogni tudtam.

- Szeretek anya! Ő nem olyan lány, mint Hyorin volt. Nem lesz semmi bajom.

- Nagyon remélem kicsim és azt is, hogy nem fogsz bele pusztulni idegileg.

- Anya, most vagyok a legboldogabb…

A lány a szobájában ült az ágyon. Gondolkodott. Tanulnia kell. Meg kell tanulnia koreaiul, meg kell tanulnia megérteni az itteni embereket. Arra a jóságos asszonyra gondolt, aki YongGuk édesanyja. Csak segíteni akart neki, de ő nem élt vele. Büszke még mindig. YongGuk segítségét elfogadta akkor, mert rászorult, de most már nem. Csak élni szeretne ezentúl, megbélyegzés nélkül. Szerelemre vágyik most már rá jött, ez az egyetlen vágya. YongGuk minden vágya megtestesítője, de nem tudja, hogyan mondhatná meg neki. Szeretne vele lenni éjjel- nappal, de nem mer. Fél a csalódástól.

A fiú benyitott hozzá. A lány hallotta, de nem mozdult. Azt szerette volna, ha YongGuk teszi meg a lépéseket, ő pedig csak mozdulatlanul várja, az ő hős lovagját. A fiú felült mögé az ágyra és magához ölelte. Jessi belekapaszkodott a fiú karjaiba, fejét pedig a mellkasának döntötte.  Mindketten megnyugodtak egymás karjaiba. A lány behunyta a szemeit és egy halk szerelmes dallam járt a fejében. A fiú sem volt ezzel másképpen. Sokáig ültek csöndben, egymás karjaiban. Titkos pillantásoknak, sóhajoknak, gondolatoknak vége szakadt. Eltűnt minden, ami titkos volt. Most már csak a nyilvánvaló van jelen. Szeretik egymást és most már nem akarják érzéseiket rejtegetni, egymás elől.

DaeHyun megérkezett. Becsengetett a házba és bentebb ment. Üdvözölte YongGuk szüleit, majd elindult YongGuk szobája felé. Elment Jessi ajtaja előtt, ami résnyire nyitva volt. Benézett rajta és látta, ahogy YongGuk, Jessi ajkait simogatja ajkaival…

4.nap estéje

YongGuk:

Percekig csak néztem az üzenetet. Nem akartam hinni a szememnek. Felkeltem az ágyból és elindultam kifelé a szobámból. Halkan kinyitottam az ajtót és becsuktam magam után, majd, mint egy macska lopakodtam át hozzá. Benyitottam és beléptem. Az ágyon ült sugárzó arccal. Becsuktam az ajtót és megálltam. Összekulcsoltam a karjaim magam előtt és mosolyogva figyeltem. Olyan békés és mégis izgatott. Úgy szeretem ilyenkor figyelni. Mindent elárul magáról, hogy mit érez, pedig nem csinál semmit, csak ül és néz. A szemeibe le van írva minden. Elárulja gondolatait, nincs titok, amit ne tudnék meg ilyenkor.

- Na, a jussomért jöttem. - mondtam követelőzően. Ideges voltam, mert fogalmam sem volt, hogy mit várjak. Megbolondított ez a lány és mégsem merem magamnak bevallani, hogy szeretem. Nem merem, mert nem akarok idő előtt veszíteni. Magamnak akarom, önző módon ki akarom sajátítani, meg akarom szerezni.

- Milyen juss? - kérdezte értetlenül. Tudtam jól, hogy csak játssza magát és őszintén szólva tetszett a dolog.

- Azért a jussért… - elindultam felé lassú léptekkel. - … amit ígértél nekem. - megálltam az ágya mellett. Mosolyogva nézett rám, majd térdre állt az ágyon. Megfogta állam és közelebb húzta arcom arcához. A szívem egyre hevesebben vert és kezdtem feléledni oda lent is. Nagy hatással volt rám és az, hogy meg is fog csókolni. Behunytam szemeim. Vártam ajkait az ajkaimon, de nem történt semmi. Megpuszilta az orrom, utána az állam és az arcom. Eltávolodott tőlem én pedig kinyitottam a szemeim. Szégyenlősen ült sarkain, lábai közt kezeivel, mint egy ártatlan kislány, én pedig meglepődve figyeltem. Lassan felemelte a kezét, megfogta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat. - És a csókom? - kérdeztem rekedtes hangon, csalódottan. Akartam, kívántam, minden bajom volt abban a pillanatban. Legszívesebben letepertem volna és… Uralkodnom kell magamon, ha nem akarom elveszíteni, de látni őt úgy, hogy nem érhetek hozzá, nem csókolhatom meg, kínszenvedés számomra. Vágyat érzek iránta. Mérhetetlen erős vágyat. Kell érintése, hangja, illata. Ha nincs mellettem nem élek. Ha nem szól hozzám, nem hallom nekem szóló beszédét, akkor csak fél ember vagyok.

- Nem akartalak megcsókolni, csak valamivel át akartalak csalni. - mondta csendesen, vörös arccal.

- Miért? - kérdeztem értetlenül.

- Félek egyedül aludni. - mondta szégyenlősen. - Alszol velem? - mosolyra húzódott a szám.

- Tehát szükséged van rám. - bólintott. - Imádlak. - megöleltem és hátradöntöttem az ágyon. Nagy örömet okozott nekem. Bevallotta, hogy szüksége van rám, kellek neki. - Udvarolni fogok neked. Ezerrel fogok nyomulni rád.

- Áááá te perverz! - nevetett. - Szállj le rólam. Nem fogsz te nyomulni rám. Nem engedem. Határozottan megtiltom. Szállj le rólam és nyomás vissza a szobádba. Nem kellesz. Alszok egyedül. - de nem mozdult. Csak a szája járt. Nem kezdett el ütögetni, hanem jobban magához ölelt.

- Szeretsz? - kérdeztem csendesen.

- Nem. - mosolygott. Lehúzott magához.

- Megcsókolhatlak?

- Nem. - rázta a fejét.

- Miért? - kérdeztem lebiggyesztett ajkakkal. Szórakoztatott a látványa.

- Nem veled akarom elveszíteni a csók szüzességem.  - csendesen mondta, túlságosan csendesen, én pedig ledöbbentem. Csak néztem rá. Nem szóltam semmit. Le akartam hajolni, megcsókolni, de nem tettem. Nem tudom, hogy ő hogy érez irántam és nem akarom ezt elrontani. Csak mosolyogni tudtam. Nagyinak egyáltalán nem volt igaza. Ez a lány tiszta és tisztességes. Szeretem nagyon érte.

- Rajtad fogok aludni. - tettem a fejem a mellkasára. - Itt fogok rajtad feküdni egész éjszaka.

- Csak álmaidba te paraszt.

- Olyan pihe-puha párna vagy. Egy kicsit csontos, de van rajtad puha rész is. - csíptem meg az oldalát. 

- Héééé….!!! - kezdet el ütögetni. - Te bolond. Szállj már le rólam. - egyre hangosabban nevetett. Imádom hallani vidám hangját. A szívemet melengeti és rabságba ejt hangja. - Na YongGuk én lány vagyok, te meg fiú. Még félre értik, ha bejönnek. Ne már. - jobban ráfeküdtem, de ügyeltem, hogy ne nyomjam. - Megfulladok te bolond. Engedj már el! - egyre hangosabban nevetett. Végre újra visszatért belé az élet. Boldog voltam, hogy megint így láthatom, hogy a bú mely elvette ezt a tűzet belőle, végre eltűnt, remélhetőleg örökre.

- Kérd szépen! - kötözködtem vele. Megforgatta a szemeit.

- Inkább meghalok. - kinyújtotta a nyelvét.

- Halljam. - incselkedtem vele.

- Hagyjál már!

- Mi ez a ricsaj? - anyám lépett be. Nem úgy kérdezte, ahogy a kisgyerekektől szokták, mikor valami rosszat csinálnak. Inkább csak az érdekelte, hogy mi történik. A nyakamat tenném rá, hogy titokban már rég az esküvőt tervezi. Hirtelen lefagytam. Ott feküdtem Jessin, aki vörös arccal nézett anyámra. Ő is csak állt az ajtóban és nézett ledöbbenve. Eléggé kínos volt ez a helyzet. Leszálltam Jessiről, aki azonnal felállt, én pedig anyámhoz léptem lehajtott fejjel. Ő bentebb lépett és becsukta az ajtót. - Fiam! - sóhajtott. - Nem tudom mikor és hogyan szerettél bele vagy, hogy egyáltalán mi van köztettek, de arra kérlek, hogy óvatosan. Nem akarok semmit, nem akarom, hogy bármit is megbánjatok. Elkapkodod a dolgokat és vége lesz, mielőtt elkezdődhetne. Ez a lány fiatal hozzád, és még mind a ketten éretlenek vagyok.  Fiam, menj a szobádba! - mondta koreaiul a mondandóját. -  Te pedig Jessi aludj. - kimentem és magára hagytam a megrémült lányt…

Jessi:

Egész éjszaka nem tudtam aludni. Forgolódtam. Őt kerestem magam mellett, de nem találtam. Egyedül kellett lennem és ez mindennél jobban fájt. Már megszoktam, hogy itt van mellettem és éjszaka vigyáz rám, magához ölel, érezhetem illatát. Nem mertem elaludni, mert féltem, ha rémálmaim lesznek, ő nem lesz itt, hogy magához öleljen és megnyugtasson. Elővettem a laptopot, amit kölcsön kaptam tőle. Bekapcsoltam. Rácsatlakoztam a Wifi-re. Felmentem facebookra, de YongGuk nem volt fent. Miért is lenne? Alszik. A képeit kezdtem el nézegetni. Olyan boldognak tűnik rajta. Fiatal, gyermeteges mosollyal néz előre. Szemei nem csillognak. Nincs semmi élet benne. Arca boldogságról árulkodik, de szemei nem olyanok, mint most. DaeHyunnal együtt pózoltak az egyik képen. Nevet, boldog, de mégis valamiért más. Lehet, hogy a régi sebek még nem gyógyultak be teljesen és most tényleg én lennék neki a gyógyír? Ezt nehezen tudom elhinni, de azt be kell látnom, hogy ő is boldoggá tett engem nagyon. Megkerestem DaeHyunt. Bejelöltem, majd visszamentem a kezdőlapra. Kíváncsi voltam vajon a többiekkel mi van. Utáltak engem és emiatt én is őket, de mégis kíváncsi voltam. Reméltem, hogy minden rendben megy és sikerülni fog nekik az érettségi. Bántott a dolog, hogy ott hagytam mindent és nem csinálom meg a vizsgákat. Ez volt pedig az egyetlen dolog, ami még érdekelt. Be akartam bizonyítani a többieknek, hogy igenis én is érek valamit. De most itt vagyok. Nem hoztam magammal semmit se, hogy tanulhassak. A félre tett álmaimat most itt meg tudom valósítani. Táncolni és énekelni akartam mindig is. Egyszer vissza fogok térni híres emberként és csodálkozni fog mindenki, aki eddig bántott. Most már van rá időm. Nincs iskola, nincs szorongás, nincs semmi. Találnom kell egy céget, aki hajlandó lesz, engem alkalmazni utána pedig mindent megteszek, hogy ne kelljen szégyenkeznem tovább.  Sorba megkerestem mindenkit és megnéztem a kiírásaikat, képeiket. Mindenki boldog és nem is félnek a közelgő érettségi vizsgáktól. Csak egy lány volt, aki be volt ijedve, Erika. Ő mindig is ilyen volt. Tanult, mert nem akart rossz jegyet. Félt a vizsgáktól, a dogáktól, és a feleléstől. Tovább nézegettem a kiírásait. Meglepődve figyeltem az egyik hivatkozást. A képen én voltam és rendőrségi körözés alatt álltam. Keresnek. Rákattintottam és elolvastam. Senki se tudja, merre lehetek, és azt firtatják, hogy talán meghaltam, öngyilkos lettem. Addig keresnek, míg meg nem találnak, vagy a holtestemre nem bukkannak rá.  Betöltöttem a 18-at. Felesleges keresniük. Ha meg is tudják, hogy itt vagyok, nem vihetnek vissza, de azért nem kísérletezek. Ki akartam lépni, mikor Dae igazolt vissza és rám írt. Izgatottan olvastam és magam se értettem miért izgulok ennyire.  Ő csak egy ember, aki szeretne velem beszélgetni.

DaeHyun:     Szia csajszi! Mi még nem is találkoztunk személyesen. Remélem YongGuk be fog nekem is mutatni téged. Mesélj mi újság? Nem tudsz aludni?

1.00

Jessi:    Szia! Nem tudok aludni és én is remélem, hogy hamarosan megismerhetlek. És te? Miért vagy fent?

1.00

DaeHyun:    Áááá… beadandón dolgozom. Kell az egyetemen. Remélem YongGuk is neki látott már. Ha nem kezd neki időben, akkor nem fog végezni, mert nagyon nehéz és bonyolult.

1.00

Jessi:    Nem tudom, hogy neki kezdet e. Tegnap nem voltunk itthon,ma jöttünk haza, előtte való nap pedig a városban csavarogtunk egész nap. Miért nem jössz át holnap és segítesz neki? Együtt megtudnátok csinálni és hamar készen lennétek vele.

1.01

DaeHyun:   Ez jó ötlet. Holnap át is megyek, így legalább meg is ismerhetlek. Na és jól érzed magad Seoulban?

1.01

Jessi:    Eddig igen.

1.01

DaeHyun:   Nagyon helyes. Majd elviszünk bulizni is, ha akarod. A legjobb helyeken vagyunk VIP-k.

1.02

Jessi:    Köszi, de nem vagyok az a bulizós fajta, de majd meggondolom még magam.

1.02

DaeHyun:   Találkozhatsz sztárokkal is ezeken a helyen.

1.02

Jessi: pl?

1.03

DaeHyun: Tao az EXO-ból. GD, T.O.P, Daesung, TaeYang, Niel, SiWon, RapMonsterrel is találkoztunk már. Sok sztár jár ezekre a helyekre.

1.03

Jessi:    Hyun ­<3 wow…. őt imádom… ő a kedvencem.

1.04

DaeHyun:   Na látod. Jössz?

1.04

Jessi:   Nem :D Nem megyek el veletek.

1.04

DaeHyun:   Ünneprontó. :D Holnap átmegyek hozzátok és úgy készülj,hogy este négyesbe megyünk bulizni.

1.05

Jessi:    Én tuti nem leszek benne.

1.05

DaeHyun:   Majd meglátjuk. Mesélte YongGuk, hogy egyszer küldött neked egy képet magáról, amin én is rajta voltam és, hogy mennyire tetszettem neked.

1.05

Jessi:    Az csak vicc volt. Szívattam.

1.05

DaeHyun:   Valószínűleg. Azért küldök egy képet.

1.06

….

A lány leginkább attól fél, hogy mindent el fog veszíteni, amit most hirtelen kapott. Szeretne valamibe erősen bele markolni, tartani magát, hogy YongGuk mellett maradhasson. Benne bízik csak meg, senki másba. Rá van szüksége. Az ő érintése, hangja, szavai kellenek neki. Lassan kezd szerelmes lenni, ebbe a fiúba. YongGuk vár rá. Nem adja senkinek se, és ezt ő már eldöntötte. Vigyázni fog rá, hisz neki ő a legnagyobb kincse. Nem tud aludni ő se. Csak forgolódik. Hiányzik neki is a másik fele. A másik fele, aki két szobával arrább szintén ugyan azokat éli át, most. Nem is sejtik mi minden vár még rájuk. Mindketten olyan fiatalok, alig éltek, de készek lennének a másikért feláldozni az életüket. Az anya boldog. Elmondta férjének, hogy mi történt. Fogalmuk sincs, hogy mit tegyenek, de abban megegyeztek, hogy ez a lány jó hatással van YongGukra. Boldoggá teszi őt. Most már nem az a fiú, aki pár hónapja volt. Szép lassan visszacsempészte magát belé a boldogság, elkergetve a keserűséget. Most már minden rendben lesz. DaeHyun kíváncsisága győzött. Szeretne mindent megtudni erről a lányról, ahogy YongGuk is. Szándékai még nem tiszták. Talán csak ismerkedni akar, de talán valami más is van a dologba. Magányos, de sosincs egyedül. Mindig talál egy lányt, akit kénye kedve szerint kihasználhat. Bolondulnak utána, hisz annyira szép. De nem minden a külső és ezt ő is tudja. Kezd rá unni a cicababákra, akik belül romlottak. Szeretne megállapodni, egy olyan lányra találni, aki szép, okos és kedves, aki csak ő rá figyel….